A
pleisztocén kori Európa nagyragadozóira gondolva a laikusok számára
elsősorban a méltán híres barlangi oroszlán és a barlangi hiéna
juthat az eszükbe. Ezzel az égvilágon semmi gond nincs, mivel a
helyi ökoszisztéma csúcsragadozóiként hatalmas szerepük volt a
táplálékhálózatban. A kardfogút Európában említeni nagyon
kockázatos, mivel ekkor jelen voltak az öreg kontinensen, csak nem
a nagyközönség által ismert genusok. A nagy robusztus amerikai
kardfogúak sokkal agilisebb, mondhatni gepárdszerű rokonai a maguk
módján eredményesen felvették a kesztyűt a többi húsevővel
szemben. A macskák ráadásul nem egyedül uralták ezeket a
végtelen erdőket és havas mezőségeket, mivel a farkasok és a
medvék is legalább olyan nagymértékű veszélyforrásnak
számítottak, mint az előbb említett nagymacskák.
Ilyen
vetélytárs felhozatal mellett a legtöbb ragadozónak inába száll
a bátorsága, azonban a leopárdok nem védtelen kis cicusok. A mai
világban is rengeteg példa van arra, hogy képesek az emberek
településeiben is nesztelenül vadászni, egyes esetekben akár
búvóhelyet is találni. A jégkori Európában sem volt ez másképp.
A barlangi leopárd a térség egyik talán legkevésbé
ismert nagymacskája, pedig remek példa a leopárdok
alkalmazkodóképességének a bemutatására.
|
Roman Uchytel alkotása.
|
A barlangi leopárd a ma is széles területen elterjedt leopárd egyik
kihalt alfaja. A tőlük fennmaradt maradványok azt mutatják, hogy
ezek a macskák a perzsa leopárdokhoz hasonló mérettel
rendelkeztek. Ezen következtetések alapján a hosszúsága
nagyjából két méter lehetett, marmagassága 75 centiméter körül
alakulhatott. Maradványaikat Anglia déli részétől kezdve
Németországon át egészen Lengyelországig megtalálták, és ezek
a területek csak az alfaj legészakibb elterjedési határai. A mai
alfajokhoz hasonlóan sokkal jobban kedvelték az erdősültebb
területeket, ezért nagyon gyakorinak számítottak a kontinens
nyugati felén. A legkiválóbb élőhelyeknek a hegységekben lévő
erdőségek bizonyultak.
|
A barlangi leopárd, és a korábbi leopárdalfajok paleobiogeográfiai térképe. Cajus G. Diedrich és kutatócsoportjának alkotása.
|
Mélyen
a hegyek gyomrában
|
A francia Chavuet barlang 30 ezer éves barlangrajza az állatról.
|
A
leopárdok köztudottan arról a tulajdonságukról híresek, hogy a
rendelkezésükre álló környezetből képesek a legtöbbet kihozni
a sikeres zsákmányszerzés reményében. A környezetükben lévő
legtöbb búvóhelyet nagy hatékonysággal tudják hasznosítani a
vadászataik során. A teljesen nyílt füves puszták és sivatagi
területek kivételével ahol csak lehet, ezek a macskák képesek
megvetni a mancsaikat. Ez a történet a pleisztocénben sem volt
másképp. Európa nagy kiterjedésű, és sok nehezen megközelíthető
üregekkel rendelkező barlangjai kiváló rejtekhely lehetőségeket
nyújtottak ezen állatok számára. A barlangok mérete mellett a
nagy számuk is tovább növelte a jelentőségüket. Ez a fajta
viselkedés, amilyen furcsának hangozhat elsőre, ám ma is
megfigyelhető. Lee Rogers Berger és munkatársai, a Johannesburgi
Witwatersrandi Egyetem kutatói, a dél-afrikai Gladysvale barlangban
leopárdok által elejtett antilopok, és más zsákmányállatok
maradványaira bukkantak. Itt feljöhet az a kérdés hogy miért
pont a barlangokat használják ezek a nagymacskák a fák helyett,
azonban a választ itt is a környezet adja meg. A barlang a
világhírű Drakensberg hegység környezetében fekszik,
pontosabban a Highvelt fennsíkon. A leopárdok számára használható
nagy lombozatú fák száma kevés, és azok a fák nagyon hamar az
erősebb egyedek területévé válnak. Ezen problémát kiküszöbölve
a helyi leopárdok annyira rákaptak a barlangok használatára, hogy
a kutatók kutatásai azt mutatják, hogy az állomány 83%-a ezekbe
a föld alatti üregekbe vonszolja a zsákmányait, miközben csak a
maradék 17% hurcolja fel fára az elejtett prédát.
|
A Gladysvale-ben talált leopárd által elejtett zsákmányok egyike. |
|
|
Az
öreg kontinensen egy a maga nemében egyedülállónak mondható
lelőhely azt is megmutatja nekünk, hogy az ez idő tájt élt más
barlanglakókkal milyen viszonyt ápolhattak ezek a macskák. Cajus
D. Diedrich, a Koblenz-Landau Egyetem munkatársa, a boszniai
Vjetrenica barlangban egy különös felfedezést tett. Négy felnőtt
leopárd csontvázára bukkant egy barlangi medve csontváz
közelében. Első látásra annak tűnik, mintha a nagymacskák
falkába tömörülve támadtak volna a medvének, azonban a
maradványok tüzetesebb vizsgálata és a mai példányok
viselkedése teljesen elveti ezt az ötletet. A csontok bevizsgálása
után az derült ki, hogy az állatok közül egyik sem volt egykorú
a másikkal, ami bizonyíték lehet arra hogy egyedül haltak meg
különböző időben, ráadásul az áldozatok nagy része hím
volt. A kutató véleménye szerint az egész incidens úgy
kezdődött, hogy egy szerencsétlen medve belecsúszott egy töbörbe,
ami ezután egy víznyelőbe torkollott. A medve halála után már
készen is volt a csapda, ami az óvatlan ragadozóknak készségesen
kínálta az utolsó vacsorájukat. A legtöbb ottani állat a
víznyelőben megemelkedő vízszint miatt vesztette el az életét.
A boszniai eset mellett említésre méltó a franciaországi Chavuet
barlang is, ahol egy pettyes macska rajza látható, közvetlenül
egy barlangi medve freskója mellett. A nagy foltok és a nyak körüli
rész gyér foltozottsága a szakértőket arra a következtetésekre
juttatta, hogy eme macska bundázata hasonló lehetett, mint a
hópárducok bundája, ami feltehetően a hasonló környezeti
tényezők miatt alakulhatott ki.
|
A barlangrajz, és a belőle készített rekonstrukció. G.Teichmann alkotása.
|
A kecskevadász
|
Alpesi példány vadászat közben.WDGHK alkotása. |
2005-ben,
az Aragóniai Barlangkutató Központ munkatársai, az észak-spanyolországi, 1010 méteren fekvő Los Rincones barlang
feltérképezése közben egy apró, eltömődött nyílásra lettek
figyelmesek. Az akadály eltávolítása után a kutatók egy
rendkívül jó minőségben megőrződött csontvázakkal teli
teremre bukkantak. Ez a kutatókat is megdöbbentette, mivel a
barlang tágasabb részeiben is találtak állatcsontokat, viszont
azok a csontok nem voltak jó állapotban, és a nagy részük barnamedve csont volt. A helyzet tisztázásához a barlang
szerkezete, és a csontok mélyreható vizsgálata adta meg a
választ, amit a Zaragózai Egyetemen végeztek el. A barlangot a
kutatók két teremre osztották: Medve Teremre, és Leopárd Teremre. A Medve Terem a barlang elülső részét foglalta magába,
sokkal tágasabb és könnyen elérhető volt, belőle nyílt a
Leopárd Terem, ami már sokkal szűkebb volt, és az idők során
egyes részei a különböző törmelékek által fel is töltődtek.
A maradványokból felállított fajpaletta azt mutatta ki, hogy a
csontoknak több mint a fele kőszáli kecskétől származik,
pontosabban a spanyol kőszáli kecskétől. A kecskét ezután a barnamedve követte, végül harmadiknak a leopárd került ki. A
környék helybéli, nagyobb testű növényevői a kecskéhez képest
elenyésző százalékban jelentek meg a leletek között, ami nem
meglepő a barlang tengerszint feletti magassága, és az akkori
klimatikus viszonyok miatt. Érdekesség hogy a másik híres hegyi
patás, a zergék maradványai is elenyészőek a kőszáli
kecskékkel szemben, ami annak köszönhető, hogy a zergék könnyebb
felépítésükből adódóan nehezebb prédaállatnak számítottak.
Feltehetően a barlangba behurcolt kecskék tetemei vonzották a
medvéket a környékre, akik ha lehetőségük volt rá elorozták a
macskák zsákmányait, akik emiatt a nehezebben megközelíthető
járatokba kellett hurcolniuk a prédáikat. A medve és a leopárd
mellett más ragadozók is csak elenyésző százalékban jelennek
meg. A farkas és a hiúz maradványai bukkantak fel a leletekben,
amiből a hiúz jelenléte miatt a kutatók azt feltételezik, hogy
környékben erdősültebb területek is lehettek, ami a leopárdok
fő vadászterületei is lehettek.
|
A barlangban talált csontmaradványok faji összetétele. |
Emberrel való viszonya
|
Mauricio Anton alkotása.
|
Az
első csontleletek ezen a téren Olaszországban kerültek
felfedezésre. Renato Bandera, amatőr paleontológus egy nőstény
egyedtől származó csontot fedezett fel a Pó folyó Cremonai
kikötő bejáratának jobb partján. A leletet ezután a
Parmai Egyetem kutatói vették górcső alá, akik a csontból nem
tudták meghatározni az állat korát. Visszatérve a lelőhelyre, a
helyszínen fellelhető egyéb állatfajokból származó leletek
vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a
sípcsont nem lehet több 180 ezer évesnél. A lelet korából arra
lehet következtetni, hogy ezek a macskák a neandervölgyiekkel is kénytelenek voltak megosztani a vadászterületeiket. A korábban
említett francia Chavuet barlang barlangfreskója a kora miatt már
nem lehetett neandervölgyi kéz műve, ezért feltételezhetően a
cro-magnoni embereknek is a kortársai voltak. Két emberfaj mellett
is képes volt fennmaradni ez az állat, azonban ezen emberek
erőszakos térnyerése csak rontotta az így is elég nehéznek
mondható életüket. A pleisztocén többi nagyragadozójához
hasonlóan a barlangi leopárd is az ezen emberek számára is
hasznosítható vadállományból élt, ami köztudottan rengeteg
konfrontációt okozott a két faj között. A táplálékforrás
mellett a búvóhelyeiknek az elfoglalása is valós félelem volt a
macskák részéről. A barlangok fokozatos felfedezése és belakása
még tovább csökkentette biztonságos búvóhelyeiknek a számát.
|
Barlangi leopárd, hópárduchoz hasonlító bundában. Jessica Haupt alkotása. |
A
glaciálisok és interglaciálisok váltakozását követve a leopárd
képes volt az öreg kontinensen is hosszú időre megvetni a
mancsát, a korábban itt élt leopárdalfajokkal együtt ez az állat
is ékes példája az evolúció munkájának. A náluk sokkal
hatalmasabb, erősebb és nemegyszer agresszívabb más ragadozók
környezetében is képesek voltak területet szerezni, mivel a mai
leopárdokhoz hasonlóan ha kell akár a hátrahagyott tetemek húsát
is hajlandóak hasznosítani, persze a többi ragadozó szemében
elérhetetlen zsákmányállatokat vadászták legszívesebben. A
globális klímaváltozás és az egyre terjedő emberi jelenlét
viszont Európából egyre délebbre szorította ezeket a macskákat,
míg végül 24 ezer évvel ezelőtt, az utolsó nagy eljegesedés
előtt, már csak Európa déli részén volt fellelhető, ahonnan 22
ezer évvel ezelőtt ki is halt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése