A
pleisztocén kori Európa nagyragadozóira gondolva a laikusok számára
elsősorban a méltán híres barlangi oroszlán és a barlangi hiéna
juthat az eszükbe. Ezzel az égvilágon semmi gond nincs, mivel a
helyi ökoszisztéma csúcsragadozóiként hatalmas szerepük volt a
táplálékhálózatban. A kardfogút Európában említeni nagyon
kockázatos, mivel ekkor jelen voltak az öreg kontinensen, csak nem
a nagyközönség által ismert genusok. A nagy robusztus amerikai
kardfogúak sokkal agilisebb, mondhatni gepárdszerű rokonai a maguk
módján eredményesen felvették a kesztyűt a többi húsevővel
szemben. A macskák ráadásul nem egyedül uralták ezeket a
végtelen erdőket és havas mezőségeket, mivel a farkasok és a
medvék is legalább olyan nagymértékű veszélyforrásnak
számítottak, mint az előbb említett nagymacskák.
Ilyen
vetélytárs felhozatal mellett a legtöbb ragadozónak inába száll
a bátorsága, azonban a leopárdok nem védtelen kis cicusok. A mai
világban is rengeteg példa van arra, hogy képesek az emberek
településeiben is nesztelenül vadászni, egyes esetekben akár
búvóhelyet is találni. A jégkori Európában sem volt ez másképp.
A barlangi leopárd a térség egyik talán legkevésbé
ismert nagymacskája, pedig remek példa a leopárdok
alkalmazkodóképességének a bemutatására.
|
Roman Uchytel alkotása.
|