,,Rémfarkas" újratöltve

2021. február 8., hétfő

,,Rémfarkas" újratöltve

A pleisztocénkori észak-amerikáról szóló dokumentumfilmeknek köszönthetően az akkor élt ragadozók mára már akkora hírnévre tettek szert, hogy a paleontológiát talán csak a Jurassic szériából ismerő emberek is nagyon hamar rá tudják vágni arra a kérdésre a választ, hogy milyen húsevők élhettek akkortájt azon a környéken. A kardfogú macska és a rövidfejű medve lenne talán a két legismertebb, egyes témában jobban jártasabb laikusok esetleg még az amerikai oroszlánt is megemlíthetik, azonban ezek mellett szóba is hozhatják az ezen filmekből elhíresült gigászi ordast, az óriásfarkast. Eme nagy méretekkel bíró kutyaféléről a róla szóló produktumok gyakran említik azt, hogy a zsákmányállatok és a vadászterületek birtoklása miatt nemegyszer harcba is szálltak náluk sokkal kisebb és gyengébb rokonukkal, a ma egyre több helyen újra felbukkanó szürke farkassal. Az ilyen nagy tétre menő csatározások valóban megtörténtek, azonban a mostani kutatások eredményei alaposan megkavarták a két egymás mellet élő faj közti viszonyt. Az óriásfarkas, aminek eddig a latin neve Canis dirus volt, a szakértők munkája és felfedezéseik hatására új tudományos nevet is kapott. Ez a név az Aenocyon dirus.

Aenocyon Dirus. Agustin Diaz alkotása.

A rejtélyes családfa

Az első felfedezett teljes csontváz a nevezetes Ranch La brea kátránycsapdájából került elő az 1850-es években. Az ezeket a leleteket tanulmányozó kutatók feltehetően a szürke farkas csontvázával való nagyfokú hasonlóság alapján sorolhatták a Canis genus tagjai közé ezt a fajt. A farkasnál átlagosan 20%-kal nagyobb lehetett és az állkapcsa is sokkal nagyobb volt a mai ordasokétól, amit az akkori szakértők egy hatalmas állatok vadászatához alkalmazkodott jégkori farkasnak tudtak leírni, a mai kutatásokhoz szinte már nélkülözhetetlen modern infrastruktúra hiányában. Angela R. Perri, a Durhami Egyetem ,,zooarchaeologist"-je (Állati maradványok tanulmányozásában is jártas régész) által vezetett genetikai kutatás során 5 különböző időben elpusztult egyed genetikai állományát vette alapul, amiknek a maradványaiból elsősorban a sejtmagból származó genomot és a mitokondriális genomot vetették először szemügyre. A mitokondriális DNS, mint köztudott csak az adott egyed anyjának a genetikai anyagát tartalmazza, tehát nagy fontossággal bír az ilyen kutatások kapcsán. A példányok kb. 50 ezer és 12,9 ezer közötti időszakból származnak. A kutatás végül azt az eredményt mutatta fel, hogy az óriásfarkas egyetlen egy akkori és ma élő amerikai kutyafélével sem állt genetikai rokonságban, a fajok genetikai anyaga sose keveredett egymással. Ez azonban nem azt jelent, hogy nincsenek ma élő rokonai. Az óvilági kutyafélék között kell keresni a rémfarkas rokonait, akik a ma élő panyókás és sujtásos sakál, illetve a két külön genusba tartozó óvilági vadkutyákat is meg lehet itt említeni, az ázsiai vadkutyát és az afrikai vadkutyát. A farkassal való rokonság elméletének még az a tény is ellentmond, hogy ezen kutyafajtáknak a közös őse 5,7 millió évvel ezelőtt élhetett és terjedhetett szét az északi féltekén. Ez azért fontos, mert a farkas, a dól és a hozzá hasonló vadkutyák Eurázsiában alakultak ki, míg az amerikai óriásvadkutya ezektől a fajoktól elszigetelve tudott fejlődni és tökéletesedni.

Filogenetikus Canidae családfa.

Aenocyon falka zsákmánya körül ólálkodó farkasok a Rancho La Brea környékén. Mauricio Anton alkotása.

A mostani felfedezések sokkal járultak hozzá eme ígyis jelentős hírnévvel bíró őslény hírének a terjedéséhez. Ennél az óriás vadkutya és farkas kapcsolatnál néhány helyen hasonlóságokat lehet felfedezni a cro-magnoni ember és a neandervölgyi ember hasonló kapcsolata között. Az embernél persze számításba kell venni a sokkal közelebbi genetikai kapcsolatot, a farkasoknál pedig azt hogy a két kutyaféle a testméretükből adódóan elsősorban különböző méretű zsákmányállatok levadászására szakosodtak. Az észak-amerikába frissen betelepülő szürke farkas a sokkal fürgébb és kisebb testű állatok, mint például szarvas, nyúl és apróvadak vadászatával képes volt fennmaradni, míg az ,,óriásfarkas" ezeket a szélsebes futóbajnokokat mellőzve a náluk sokkalta lasabb, de viszont erősebb növényevőket vette a célkeresztjébe, mint például a különböző őslovakat, ősbölényeket és tevéket. Kihalását azonban nem a szürke farkassal való versengés okozta. Ő is, mint a pleisztocén megafauna egyik tagja, eltűnt az élet színpadáról több tízezer évnyi sikeres túlélés után. Feltehetően a klíma megváltozással együtt járó élőhelyváltozás jelentős zsákmányállat populációtol foszthatta meg, és a szerencsés helyeken fennmaradt állományok is az egyre jobban szétterjedő emberek áldozataivá váltak, így feltehetően a legutolsó Aenocyon populációk már nem bírták a folyamatos versengést a mindenfajta fegyverrel felszerelt emberekkel, illetve a felerősödő szürke farkasokkal.