A pleisztocén kori Európa nagyragadozóira gondolva a laikusok számára elsősorban a méltán híres barlangi oroszlán és a barlangi hiéna juthat az eszükbe. Ezzel az égvilágon semmi gond nincs, mivel a helyi ökoszisztéma csúcsragadozóiként hatalmas szerepük volt a táplálékhálózatban. A kardfogút Európában említeni nagyon kockázatos, mivel ekkor jelen voltak az öreg kontinensen, csak nem a nagyközönség által ismert genusok. A nagy robusztus amerikai kardfogúak sokkal agilisebb, mondhatni gepárdszerű rokonai a maguk módján eredményesen felvették a kesztyűt a többi húsevővel szemben. A macskák ráadásul nem egyedül uralták ezeket a végtelen erdőket és havas mezőségeket, mivel a farkasok és a medvék is legalább olyan nagymértékű veszélyforrásnak számítottak, mint az előbb említett nagymacskák.
Ilyen vetélytárs felhozatal mellett a legtöbb ragadozónak inába száll a bátorsága, azonban a leopárdok nem védtelen kis cicusok. A mai világban is rengeteg példa van arra, hogy képesek az emberek településeiben is nesztelenül vadászni, egyes esetekben akár búvóhelyet is találni. A jégkori Európában sem volt ez másképp. A barlangi leopárd a térség egyik talán legkevésbé ismert nagymacskája, pedig remek példa a leopárdok alkalmazkodóképességének a bemutatására.
 |
| Roman Uchytel alkotása. |
