Sokaknak ismerős lehet az Ősállatok között című
dokumentumfilm sorozatból az a jelenet, mikor a kardfogú macskák már lakmározni
készülnek a frissen zsákmányolt Macrauchenia-ból, amikor a bozótosból hirtelen
megjelenik egy 4 tonnás lélegző húserődítmény, ami egyetlen karlendítéssel a
másvilágra küldi a vele kekeckedni próbáló Smilodon-t. Végül megszerzi ezzel a
jutalmát, hogy elorozza a dögöt.
MickeyMayRex |
A valóságban viszont kissé másként fest az
egész helyzet. A dél-amerikai óriáslajhárok közt is a talán a legnagyobb és a
leghíresebb a Megatherium americanum volt, ami maga 6 méteres test hosszúságával
és akár 5 tonnát is elérő testtömegével egy mozgó húshegyként magasodott minden
állat fölé. Egy olyan monstrum, ami a két mellső lábán hatalmas karmokat
hordozott, amivel könnyen el tudta rontani bármelyik környékbeli ragadozó
napját. Az ilyen külső fegyverrel büszkélkedő állatnak azonban volt még egy
belső, rejtett védvonala is, ami akár életmentőnek is bizonyulhatott szorult
helyzetben. Eme rengeteg titkot rejtő behemót képes volt akár 4 méter magasra
is felágaskodni, ezzel kiemelkedve a dél-amerikai pampák és ligetes puszták
mozaikjából.
Az óriáslajhárok mai fán élő és lassú rokonaikhoz hasonlóan
a vendégízületesek öregrendjébe (Xenarthra), azon belül a szőrös
vendégizületesek (Pilosa) rendjébe, és a lajhárok (Folivora) alrendjébe
tartoznak, ám azon belül egy külön családot alkotnak ezek az állatok
óriáslajhárfélék (Megatheriidae) néven. A lajhárok mai legközelebbi rokonai a
hangyászok, és velük együtt alkotják a Pilosa rendet. Számtalan fajuk barangolt Dél-Amerika tájain, de ez a család volt az egyike azoknak az állatoknak, akik a
nagy amerikai faunacsere idején elterjedtek Közép és Észak-Amerika jelentős
részén, és sikeresen beilleszkedtek a helyi táplákékhálózatba. Genusának
legnagyobb képviselője volt, ősének feltehetőleg a késő miocénben élt
Promegatherium-ot tartják, aminek a maradványait szintén Argentínában fedeztek
fel.
A lajhárfélék első képviselői a korai oligocénben jelentek
meg nagytestű, földön élő növényevőkként Dél-Amerikában, ahol a levélevő
életmódjuk még jobb kihasználása és a minél több táplálék megszerzése végett
ezeknek az élőlényeknek a leszármazottjai két fő stratégiát részesítettek
előnyben. Az egyik fele a fán lakó életmódot választotta, ahol a kalóriaszegény
táplálék miatt szinte ,,energiatakarékos” életmódot folytatnak. Ide tartoznak a
ma is élő kétujjú, illetve a háromujjú lajhárok családjai. A másik fele azonban
a talajon maradt, és megnagyobbodott testméretükkel kívánták elérni a finomabb
leveleket és hajtásokat. Az első ilyen jellegekkel rendelkező genus a Hapalops
volt. Eme miocénben megjelent nem fajainak kövületei Brazíliából,
Bolíviából, Kolumbiából és Argentínából is előkerültek. A genus tagjai alig
voltak nagyobbak 1 méternél, a földön valószínűleg már a csuklóin járhattak,
azzal óvva ívelt karmait, amit már használhatott arra, hogy felkapaszkodjon a
fákon a levelekért, vagy az ágakat lehúzhatta vele.
Roman Uchytel |
A Megatherium az óriáslajhárfélék családjában talán a
leghíresebb genus nevet foglalhatja el, de emellett volt rengeteg más érdekesnek
tűnő alcsalád is ebben a családban, ami kisebb vagy nagyobb vonásaiban is
különbözhetett tőle, ezzel téve színesebbé a Megatheriidae családot.
Eremotherium:
Néha emlegetik pánamerikai földilajhároknak
is őket, mert ez a genus volt a családban nemcsak, hogy az egyik legnagyobb,
hanem az egyik legszélesebb körben elterjedt is. Maradványaikat Észak-
Karolinától kezdve Brazíliáig rengeteg helyen felfedezték, de a legtöbb
maradvány nagyrészt dél-amerikai és floridai. Méreteiben nem sokat különbözött
a Megatheriidae fajoktól.
Leogon |
Mylodon:
A Mylodontidae családba tartozó nem volt.
Egy időben a Megatheriidae nem közeli rokonának gondolták, de kiderült, hogy
mindkettő két külön családba tartozik. 1 tonnás testsúlyával és 3 méteres
hosszúságával relatíve kicsi földilajhár volt, de méretéből adódóan képes volt
a félsivatagi környezettől egészen a hegyvidéki területekig bárhol megélni. Ezt
a feltevést az Argentína és Chile területén széles körben talált Mylodon
leletek támasztják alá.
Megalonyx:
A Megalonychidae családba tartozó nem volt.
Méreteik nagymértékben megegyeztek a Mylodontidae lajhárokkal. Észak-Amerikában
Alaszkától Mexikóig, a keleti parttól kezdve a nyugati partig mindenfele
megtalálták a kövületeit. Latin neve egy félreértésen alapszik, mert legelső
maradványaikat hatalmas kihalt oroszlánénak tulajdonították. A genus egyik
leghíresebb faja: a Megalonyx jeffersonii a nevét Thomas Jeffersontól, az
Amerikai Egyesült Államok harmadik elnökétől kapta.
Thalassocnus:
Erről az eléggé különlegesnek számító nemről a korábbiakban már készült bejegyzés. Blog cikk róla, itt!
Visszatérve a Megatherium-ra, az első maradványok 1788-ban
fedezte fel Fray Manuel de Torres a Luján folyó partján 65 kilométerre nyugatra
Buenos Aires-tól Argentína északi részén. A felfedezett majdnem teljes csontváz
ezután a Madridi Természettudományi Múzeumba szállították, ahol Juan Bautista
Bru spanyol művész fantáziájára bízva a maradványokat összeállította a legelső
csontváz rekonstrukciót az állatnak, bár mivel nem ismerte a mellső lábain lévő
karmok pontos helyzetét, ezért úgy helyezte el a mellső lábait, hogy tenyérrel
lefelé és négy lábon állt az állat. Ezen illusztrációk alapján dolgozta ki és
rendszerbe határozta George Cuvier francia zoológus, geológus, a paleontológia
egyik úttörője.
Különös csontvázából adódóan pár eléggé furcsa spekuláció
látott napvilágot az állat életmódjával kapcsolatban. Volt olyan is, ahol föld allati
emlősként képzelték el, máskor meg fán lakó teremtménynek is gondolták ezt a
pár tonnás behemótot. A föld allati rész azonban nem teljesen hülyeség, mert az
óriáslajhárok maradványait rengetegszer fedezték fel barlangrendszerekben,
víznyelőkben, sőt egyes esetekben saját maguk igényeire szabtak nagyobb
üregeket, amiket még mostanság is meg lehet találni Amerika szerte. Tényleges
okát a tudósoknak nem sikerült megállapítani, talán búvó és pihenőhelyül szolgálhatott
az elemek és a ragadozók ellen, vagy éppen a téli hibernáció helyeként
szolgáltak ezek az üregek. A Megatherium-hoz hasonló állatok nagy nyomait viselő
üregekre eddig nem találtak a tudósok, és az ilyen járatok túl kicsinek
számítanak ezeknek a lényeknek, ezért az is feltételezhető, hogy ilyen üregeket
csak a kisebb termetű lajhárok használhatták, ezzel is javítva a túlélési
esélyükön.
Az ehhez nagyon hasonló kinézetű üregekben gyakran találni karmolásra utaló nyomokat is a falon. |
Az óriáslajhárok
számtalan külső furcsaságuk mellett rengeteg érdekes dolgot rejt a testük
belseje is. Mumifikálódott bőrmaradványok vizsgálva a tudósok kicsi, 5-20
milliméter szélességű képződményeket találtak a mintákban. Ezek a képződmények
valójában apró osteodermák (bőrcsontok) voltak. Ezek a bőrcsontok a mai
vendégízületeseknél is megfigyelhető, a mai övesállatok páncélzatának
szarulemezei is ilyen bőrcsontokon keresztül csatlakoznak az állat testéhez. Az
óriáslajhároknál ezeknek az osteodermáknak nagy valószínűséggel a sűrű szőrzet
mellett még a bőr hámja is plusz takarást nyújthatott, és így egy rejtett,
páncélingként funkcionáló pajzsot tett az evolúció eme óriások mancsába. A
kisebb karmolásokat könnyedén tudhatta hárítani, de a nagyobb behatások erejét
legalább csökkenthette, vagy éppen megnehezítette a ragadozók dolgát abban az
esetben hogyha biztos harapást akarnak találni ezen a nem éppen picike állaton.
Táplálkozás szempontjából is sok fejtörést okozott a Megatherium
a tudósoknak. Az egyik legelterjedtebb elmélet szerint mindenevő élőlényről van
szó, aki némi állati fehérjével is kiegészítette a táplálékát, azzal, hogy
termeszvárakat rongált meg, vagy éppen a ragadozók által elejtett zsákmány
maradékából falatozgatott, vagy éppen a frissen elejtett vadtól elűzte hatalmas
méretét kihasználva a rendszerint nála kisebb húsevőket. Ezt az elméletet
akarja megcáfolni az Frankfurti Senckenberg múzeum kutatói azzal a
vizsgálatukkal, hogy elemezték a Megatherium csontok megmaradt kollagén maradványok
szén- és nitrogénizotóp összetételét. A kutatás eredménye azzal zárult, hogy a
csontok jelentősen több szénizotópot tartalmaznak, hasonlóan a teljesen
növényevő életmódú állatok csontozatához. Azonban meg kell itt említeni, hogy
tökéletesen húsevő, illetve növényevő nem létezik, az óriáslajhároknak is
szükségük volt fehérjére, csak azt a fehérjét nem húsfogyasztással pótolták. (Ill. legfeljebb ritkán.)
Növényi táplálékát azonban nemcsak a fák lombjáról tudta megszerezni, hanem
erős és nagy fogazata által a keményebb, és húsosabb növények is szerepelhettek
az étlapján, és ezen tulajdonságot kihasználva voltak képesek az óriáslajhárok
megvetni a lábukat mindkét amerikai kontinensen és kitartani a pleisztocén
végéig. Az ember megérkeztével ezek az állatok is vadászat alá kerültek, és tovább
csökkentették az eleve is lassan szaporodó faj túlélési esélyét. Egy 2014-ben
az új-mexikói White Sands Nemzeti Parkban a ,,megatrack” side környékén drón
segítségével talált emberi lábnyomok a számtalan korábbi teve és lajhár lábnyom
mellett alátámaszthatják azt a feltételezést, hogy a lajhárok is lehetséges
zsákmányállatok voltak. A kőzetben megőrződött lábnyomok hol éppen azt őrizték
meg, hogy a lajhár a karmát végighúzza a talajon, hol meg éppen azt, amikor rá nehezedik
az állat a puha talajra. Körös körül meg az emberek nyomai is felfedezhetők.
A White Sandi nyomok eredetének egyik lehetséges magyarázata |
Életmódjáról nagyon nincs információnk azzal kapcsolatban,
hogy társas állat volt, vagy inkább magányos életmódot folytatott, de a ma élő
fán lakó lajhárokhoz hasonlóan kicsinyeiket nagy gondossággal nevelhették és óvhatták
mindenfajta veszélyforrástól. Életmódjáról azt feltételezzük, hogy teljesen
nyílt pusztákat kerülte, mert testfelépítéséből adódóan nem a legeléshez, és a
nyílt pusztán való léthez alkalmazkodott, de ahol nagyobb cserjéket és fákat is
talált, ott már nagyobb valószínűséggel telepedett meg. Ligetes pusztáktól
kezdve a sűrű erdőkig valószínűleg mindenhol megtalálható volt. Vegetáriánus
életmódjuk miatt a fákat nemcsak a levelüktől, hanem a gyümölcseiktől is
megszabadították, a nagyobb cserjék sem úszták azt meg hogy a lajhárok
étlapjára kerüljenek.
Számos dolog még megválaszolatlan marad, vagy maradhat
ezeknél a lényeknél. Például, hogy az egyes nemek között mennyiben lehetett
eltérés a viselkedésükben, esetleg a bundájuk mintázatában. Az a tény sem
kizárható, hogy egyes nagy termetű genusok képviselői elefántokhoz hasonlóan minimális szőrzettel rendelkeztek, vagy
éppen téli és nyári szőrzetet is növeszthettek a hidegebb éghajlaton élő
társaik. A Megatherium is rejteget még titkokat a paleontológusok előtt, de
mindig az egyik legközkedveltebb földilajhár marad a paleontológia kedvelői
közt.
Mark Witton alkotása, erősen hipotetikus minimális szőrzetű Megatherium és kicsinye. |
Forrás:
http://blogs.discovermagazine.com/crux/2017/03/28/paleoburrows-south-america/#.XdLKONV7lPY
https://raftingmonkey.com/2017/09/25/sloth-bones-that-are-only-skin-deep/
https://www.sciencedaily.com/releases/2017/04/170418094855.htm
http://www.prehistoric-wildlife.com/species/m/megatherium.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93ri%C3%A1slajh%C3%A1r
https://index.hu/tudomany/2018/04/28/kozos_labnyom_bizonyitja_hogy_az_oriaslajharok_egyutt_eltek_az_emberekkel/
https://www.deviantart.com/leogon/art/Eremotherium-laurillardi-581890811
https://www.deviantart.com/mickeyrayrex/art/Unusual-Scavenger-725203538
https://www.deviantart.com/mickeyrayrex/art/Sloths-of-Land-Tree-and-Sea-820502678
http://studioschouten.com.au/artwork/giant-ground-sloth-pampas-deer-common-rhea/
https://www.pinterest.es/pin/528821181217527155/
http://www.copyrightexpired.com/earlyimage/bones/sharp/display_flammarion_megatherium.htm
https://252mya.com/products/megalonyx-jeffersonii-royalty-free
https://prehistoric-fauna.com/Thalassocnus
https://prehistoric-fauna.com/Hapalops
http://markwitton-com.blogspot.com/2019/10/megafuzz-under-microscope-how-credible.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése