Európai vadszamár, a jégkor titokzatos lóféléje

2021. augusztus 22., vasárnap

Európai vadszamár, a jégkor titokzatos lóféléje

A jégkori Európa megafaunájáról sokszor szeretjük azt hinni, hogy mindent tudunk róla, azonban néhány elfeledettebb része még mindig felderítésre vár. A barlangi leopárdhoz hasonlóan a növényevők körében is van egy állat, ami a mamutok, vadlovak és egyéb híresebb növényevők árnyékába lett szorítva a hírnév terén. Az előbb említett állatokhoz mérten sokkal jobban bírta a klímaváltozással együtt járó viszontagságokat, aminek köszönhetően meglepően sokáig képes volt fennmaradni. Ez az állat az európai vadszamár.

Roman Uchytel alkotása.

Az európai vadszamár a ma is élő különböző méretekben előforduló háziszamár fajtákhoz hasonlítva közepes termetűnek számított. Marmagassága 110-130 cm körül alakulhatott (mint egy magyar parlagi szamár). Feltételezett súlya sem különbözött nagy mértékben csökönyösnek tartott mostani rokonaihoz képest. Legkorábbi maradványai 300 ezer évvel ezelőttire datálják, azonban ezen állat esetében a kihalás pontos idejét nagyon nehéz meghatározni. A pleisztocén megafauna egyik olyan képviselője volt ez az állat, ami a jégkorszak végével is viszonylag gyakorinak számított Európában. Elsősorban a nyílt, füves sztyeppék és puszták lakói voltak, akik leginkább a melegebb időjárású területeket részesítették előnyben. Emiatt volt lehetséges az is, hogy a holocénben jelentős nagyságú vadszamár populációk voltak még a Mediterráneumban és Kelet-Európában.

Utolsó menedékek

Európa holocénkori szamárlelőhelyeinek a térképe. Jennifer Crees alkotása.

Jennifer Cress, a Londoni Természettudományi Múzeum munkatársa, és Samuel Turvey, a Londoni Állattani Társaság tagja, egy kutatást végeztek abban a témában, hogy az európai vadszamár mekkora tempóban halt ki a kontinensen, és melyek azok a területek, ahol ezek az állatok még képesek voltak fennmaradni bizonyos időn át. A kutatás azt az eredményt hozta, hogy ez az állat nagy számban volt megtalálható Spanyolország, Franciaország és Törökország déli részén. Érdekesség, hogy a Duna vonala mentén igen gyakori állatnak számított ez a szamár. Magyarországon 9000-6000 évvel ezelőtti, illetve 4800-3500 évvel ezelőttire datált maradványokat is találtak ettől az állattól. Feltehetően a sokkal melegebbre fordult időjárás és a Kárpát-medence belsejében fekvő erdős és ligetes füves puszták remek élőhelynek bizonyultak ezeknek a szamaraknak. Kelet-Európa és Észak-Afrika felé azonban ez a helyzet már közel sem ilyen tiszta. Ahogy a térképen látható, a körök az európai vadszamárnak tulajdonított maradványok lelőhelyeit mutatják, azonban Törökország, a Kaukázus térsége és Gibraltár környékén már más szamarak maradványai is belekeverednek. A leggyakoribb eset az az, amikor az onager (ázsiai vadszamár) maradványai is fellelhetőek a környéken. Régebben ezt a szamarat külön fajként próbálták leírni, azonban a genetikai kutatások eredményei nagyfokú rokonságot állapítottak meg az európai és az ázsiai vadszamár között, azonban ennek a helyzetnek a rendszerezése még nincsen teljesen letisztázva. Nem meglepő az onager jelenléte a Kaukázus környékén, mivel ennek a szamárnak is sokkal nagyobb elterjedési területe volt, mielőtt a térség emberi népessége bele nem kezdett a kezdetleges eszközökkel és módszerekkel folytatott mezőgazdasági termelésbe. Ritkábban a kezdetleges háziszamarak leletei is felbukkanhatnak azokon a területeken, ahol vadszamarakat is lehet találni, azonban genetikai vizsgálatok útján könnyen meg lehet különböztetni a két fajt egymástól, mivel az emberek által használt szamarak a mára már súlyosan veszélyeztetett afrikai vadszamárból lettek háziasítva. A legkésőbbi lejegyzett vadszamár maradványok Törökországban és Grúziában lettek felfedezve, ahol ezek az állatok nagyjából Kr.e. 1200-1000 környékéig maradhattak fenn.

Ázsiai vadszamár ménes. Forrás: Wikipédia

Cebro, a ,,paleokriptid"

Legelő Cebro pár. Forrás: Paleontología De Andar Por Casa.

A spanyolok és portugálok a történelmük során egy különös állatról készíttettek feljegyzéseket. Egy olyan állatról, amire végképpen nem számítana az ember egy ilyen időszakban és környezetben. Az Oviedoi Állami Egyetem tudósai egy tanulmányban összegyűjtötték egy bizonyos cebro nevű állatról szóló máig fennmaradt feljegyzéseket. Az első ilyen feljegyzés a 13. században készült, ahol is Friar Martin Sarmiento a Cebreiro hegységben megfigyelte ezeket a patásokat, és le is jegyezte ezt a találkozást. Az eset után nem sokkal egy szerzetes is zebraszerű állatokról ír a környéken. Érdekesség, hogy ez a szamár pár szó elejéig a Don Quijotéban is fellelhető. Az Ibériai-félsziget már a jégkorszak idején is az európai vadszamár egyik kedvelt élőhelyének számíthatott. Az óceán közelsége, és a mediterrán hatások összegzéséből adódóan a félsziget klímája sokkal melegebb volt a kontinens belsejéhez képest. A legkésőbbi, erről a félszigetről, és bizonyítottan tőlük származó leleteket a bronzkorba datálják a kutatók, ami talán még érdekesebbé tudja tenni ezt a helyzetet. A spanyolok által dehesa, a portugálok szerint montado-ként hívott ligetes füves puszták voltak ezeknek az állatoknak a kedvelt élőhelyei a leírások szerint. Ezen állatok valódi kiléte még mindig rejtély a szakemberek számára, ahhoz azonban kétség sem fér, hogy ezek a vadszamarak feltehetően a vadászok, és a terjeszkedő földművesek környezetpusztításának az áldozatai lehettek.

Szomáliai vadszamár ménes. Küllemileg nagyon hasonlít a Cebro leírásokban említettekhez. Forrás: San Diego-i állatkert honlapja

A fentebb említett emberek általi pusztítás persze nemcsak az ibériai szamarakra volt nagy hatással. Európa szerte vadászták ezeket a patásokat, ami miatt elsősorban az északon maradt populációk tűntek el a leghamarabb a kontinensről. A mediterrán szigeteken és a Földközi-tenger környékén magasodó hegységek takarásában egy ideig még meg tudtak lógni a terjeszkedő emberek elől. Hasonló helyzetben vannak most ma élő rokonaik Afrika és Ázsia egyre szárazabb félsivatagjaiban, ahol a vadászat, az egyre nagyobb területet elfoglaló legeltetéses állattartás mellett a háziasított rokonnal való keveredés, és az általa hordozott betegségek könnyen hatalmas pusztítást képes okozni a már ígyis elszigetelt állományokban. Európa ,,vadszamár hiányának" az enyhítésére az utóbbi években érkezett már válasz. A Rewilding Europe nevű holland nonprofit szervezet Európa utolsó fennmaradt vadonjainak a rehabilitációját, és ezzel együtt a helyi környezet, és a hozzá tartozó állat és növényvilág ápolását és megőrzését tűzte ki célul. A szervezet egyik fontos hatásterülete a Duna-delta, és a környező térsége Romániában, Ukrajnában és Moldovában. A vadszamarak tekintetében Ukrajna lesz a fontos, mivel a deltától északra, ukrán területen fekvő, körülbelül 800 hektáros kiterjedésű Tarutino sztyeppe természetvédelmi területen egy 20 tagú kulán (ázsiai vadszamár egyik alfaja) ménest engedtek szabadon 2020-ban. Ezek a szamarak elsősorban a sztyeppe állapotának a megőrzéséért felelnek, emellett azonban a helyi turizmus fellendülésében is jelentős szerepet játszhatnak.