Új Zéland déli szigetének Otago nevű tartományában bukkantak a felfedezői által csak Tohoraata néven elnevezett sziláscetnemzetség két tagjának maradványaira az elmúlt években. Az új állatokat az Otagoi egyetem doktorandusza Robert Boessenecker és az ő felügyelő tanára, Ewan Fordyce ásták elő a helyi múzeum raktárából és írták le új fajként, a Tohorata raekohako (maori nyelven: lyukas homlok).
Az Otagoi egyetem kutatói megállapították, hogy a másik állatot már 1949-ben és 1956-ban megtalálták a maradványokat, de addig a Maicetus waitakensisnek, de átnevezték Tohoraata waitakensisnek hívták. Eme nemzetség tagjai sokkal több modern jellemzővel rendelkeztek.
Ezek a bálnák 26-25 millió évvel ezelőtt, az oligocén végén éltek az akkor még részben víz alatt lévő Új Zéland szigetén. Az a terület, ahol megtalálták a maradványokat azokban az időkben 10 500 méter mélyen volt a tenger felszíne alatt.
A testalkatúk kígyószerű volt, az állkapcsukban nem ültek fogak. Az állkapcsaik azonban sokkal erősebb voltak, az agyüregük pedig sokkal kisebb, mint a mai rokonaiknak. A hosszúságuk 8 méter lehetett. A leletek jelentőségét az is adja, hogy a legősibb fogatlan sziláscet maradványok. A sziláscetek megjelenéséhez valószínűleg az oligocén végi lehülés és a tengerekben fellépő táplálékhiány vezetett. Alkalmazkodniuk kellett egy teljesen új és nagy mennyiségben lévő táplálékforráshoz a zooplanktonhoz.
A további lehülés miatt végül eme teremtmények elterjedtek szerte a világóceánban, úgy alkalmazkodva a lehülő óceánokhoz, hogy hatalmas méretüek lettek és vastag zsírréteget halmoztak fel. Ez egy új forradalmat indított be a tengerek állatvilágában.
Forrás: ScienceDaily
Robert Boessenecker. |
Az Otagoi egyetem kutatói megállapították, hogy a másik állatot már 1949-ben és 1956-ban megtalálták a maradványokat, de addig a Maicetus waitakensisnek, de átnevezték Tohoraata waitakensisnek hívták. Eme nemzetség tagjai sokkal több modern jellemzővel rendelkeztek.
Ezek a bálnák 26-25 millió évvel ezelőtt, az oligocén végén éltek az akkor még részben víz alatt lévő Új Zéland szigetén. Az a terület, ahol megtalálták a maradványokat azokban az időkben 10 500 méter mélyen volt a tenger felszíne alatt.
A testalkatúk kígyószerű volt, az állkapcsukban nem ültek fogak. Az állkapcsaik azonban sokkal erősebb voltak, az agyüregük pedig sokkal kisebb, mint a mai rokonaiknak. A hosszúságuk 8 méter lehetett. A leletek jelentőségét az is adja, hogy a legősibb fogatlan sziláscet maradványok. A sziláscetek megjelenéséhez valószínűleg az oligocén végi lehülés és a tengerekben fellépő táplálékhiány vezetett. Alkalmazkodniuk kellett egy teljesen új és nagy mennyiségben lévő táplálékforráshoz a zooplanktonhoz.
A további lehülés miatt végül eme teremtmények elterjedtek szerte a világóceánban, úgy alkalmazkodva a lehülő óceánokhoz, hogy hatalmas méretüek lettek és vastag zsírréteget halmoztak fel. Ez egy új forradalmat indított be a tengerek állatvilágában.
Forrás: ScienceDaily
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése