2014. november 14., péntek

Dimetrodon - a cápavadász


A dimetrodon az egyik legnépszerűbb dinoszauruszok előtt élt teremtmény, ami bizony még sokan dinoszaurusznak, vagy a dinoszauruszok őseinek tartanak, vagy hüllőnek. Most elmondom, hogy a dimetrodon nem volt dinoszaurusz, ahogy hüllő sem. Sinapsida emlősszerű volt, csak annyi köze van a hüllőkhöz, hogy ők is a reptiliomorpha kétéltűekből alakultak ki. Hatalmas vitorlájával és jellegzetes koponyájával az egyik legtöbbször ábrázolt őslény, így az egyik legnagyobb paleoklisé áldozata. Hogy mire gondolok? A félsivatagban vadászgató dimetrodon képe.
A spinosaurus négylábúságának felfedezése elgondolkodtatott, hogy talán a Dimetrodon életmódját is újra kellene gondolni.

Julius Csotonyi






A Dimetrodont 1875-ben írta le Edward Drinker Cope, európai és amerikai gyűjtőktől szerezte meg a maradványokat. Először Clepsydrops natalisnak nevezte 1878-ban. A vitorlákat összehasonlította a baziliszkusz gyík tarajával és arra jutott, hogy a Dimetrodon vízi életmódot élt. A taréj segítette az úszásban, és ezt bizonyítják a rövid lábai. A huszadik században a Dimetrodon több új faját leírták, és Észak-Amerikán kívül is fedeztek fel maradványokat.
Ezeket azért írtam le, mert talán a Dimetrodon  mint vízi vadász lehetőséget újra megkell vizsgálni. Az állat koponyája magas és oldalról nyomott volt, a szemek és az orrlyukak nagyon fent voltak. Az állkapcsuk görbülete a ma élő krokodilokéra hasonlított. Ha megnéz az ember felülről egy dimetrodon koponyát, akkor láthatja, hogy egy krokodiléra hasonlít. Ahogy a fogazat is, az elülső metszőfogak sokkal nagyobbak mint a hátsók és ott voltak az alsó és a felső állkapocsban.
Dimetrodon koponya



Nílusi krokodil koponya. Az állkapocs görbülete, a fogak felépítése hasonló


A vitorlája a meghosszabbodott tövisnyúlványból alakult ki, épp úgy ahogy a később kialakult Spinosaurus taréja is. A funkciójáról sok vita folyt a felfedezése óta. A leggyakoribb feltételezés az volt, hogy talán a mocsári környezetben élő állat ezzel álcázta magát a mocsárban, vagy hogy vitorlaként használta úszás közben, ahogy az is, hogy ezzel egyensúlyozott járás közben. Az 1940-es években Alfred Romer és  Llewellyn Ivor Price őslénykutatók vetették fel az ötletet, hogy talán az állat a vitorla segítségével szabályozta a hőmérsékletét.
Ezt a teóriát a következő években több-kevesebb sikerrel próbálták bizonyítani. Mindegyiknél arra jutottak, hogy ezen ősállatok, vagy túl gyorsan, vagy túl lassan melegedtek fel reggel. Ezek az eredmények sokszor ellentmondóak voltak.
Ez a teória valószínűleg egy tévedésen alapul. A kisebb dimetrodonfajoknál is megtalálható a vitorla. A kisebb vitorla sokkal kevesebb hőt képes elnyelni, valamint a közeli rokonaik a Sphenacodon is rendelkezett egy nagyon rövid taréjjal. A hőszabályozó elméletre még két tény is mérhet csapást.
Egyrészt a Dimetrodon melegvérű volt. Az orruk felépítése sokkal inkább hasonlított a későbbi emlősökére, mint a hüllőkre. Rendelkezett  az agger nasi nevű kiemelkedéssel. Ez az orrüreg külső oldalán található minden ma élő emlősnél. Valószínűleg kiterjedt szaglóhám és lehetővé tette a nagyobb nyálkahártya kialakulását. Ez felmelegítette a belélegzett levegőt. Ez bizonyítja, hogy képes volt belsőleg szabályozni a hőmérsékletét.
A másik, hogy a vitorlák túl gyorsan nőttek. Egy 2010-es allometriai (növekedéstani) tanulmány szerint a vitorla túl gyorsan nőtt. Ha valóban hőszabályozásra használták a dimetrodonok, akkor fiatalkorától kezdve fokozatosan növekszik.  Itt azonban mint kiderült, gyorsabban nőtt mint maga az állat. Tehát a fiókáknak, talán a mai krokodilokhoz hasonlóan gyorsan kellett alkalmazkodni a vízi életmódhoz.

John Conway


Azonban a vitorla talán még szolgálhatott hőszabályozásra, hisz gondoljunk csak a ma élő elefántok erekkel átszőtt óriási füleire, amik hűtik az állat hatalmas testét. Talán a taréj többfunkciós eszköz lehetett. Valamint a Dimetrodon nem csak mocsaras környezetben, hanem sivatagok/félsivatagi  oázisokban is élhettek, ahol a testük hűtése gyakran életmentő lehetett.
A dimetrodon, állkapcsa is az áldozat gyors megragadására valamint megtartására szolgált, ahogy a koponya keskeny formája és az áramvonalas test, valamint a rövid, de izmos úszáshoz alkalmazkodott lábak. A nőstényeknek rövidebb, a tengeri teknősökéhez hasonló farka, és a fókához hasonló testarányai, míg a hímeknek hosszú, erős farka és így vidraszerű testalkatuk volt. Ennek talán a párosodásban lehetett szerepe, a víz alatt a hím megragadta a nőstényt a farkával (titanlizard kolléga ötlete), de véleményem szerint a két nem között életmódbeli eltérés lehetett. A nőstények a part közelében vadászhattak, mert így esetleg nem távolodtak el a fészkelőhelyektől, addig a hím dimetrodonok teljesen beúsztak a vízbe zsákmány után kutatva.  A szárazföldön valóban esetlenek lehettek, de a vízben valószínűleg halálos ragadozókká válhattak.


A kép Ursulav munkája.


Egy utolsó, mindent eldöntő dolog is a dimetrodon, mint vízi ragadozó elmélet mellett szól. Az élőhelye: felejtsük el a sivatagban vadászó dimetrodont. Egyrészt, a dimetrodon az alsó permben élt, eme időkben még nem voltak jelen az időszak későbbi szakaszára jellemző homoksivatagok. A maradványokat mindig olyan lelőhelyeken találták meg, melyek azokban az időkben mocsarak voltak. Ez volt a legelterjedtebb tájegység EurAmericában, azon a szuperkontinensen, amiből a mai Észak-Amerika és Európa kialakult. Ezen ősi ingoványokban még mindig változatos fauna élt.
Hogy milyen lehetett az akkori világ? Képzeletünk szárnyán utazzunk vissza 250 millió évet a kora perm-i Texasba. Amerre a szem ellát ginkófák és fenyők sudártörzsei sorakoznak. A páfrányok alkotta aljnövényzetből itt-ott kiemelkedik egy hordótörzsű, páfránylevelű cikász. De gyakori látványok még a karbonból visszamaradt faméretű zsurlók, úgy mond mind a pecsétfa. Ezek azonban, ahogy az éghajlat egyre szárazabbá válik visszaszorulnak. Az erdőt itt-ott megtöri egy-egy nagyobb tó vagy folyó. A bolygó vizeit még mindig kétéltűek uralják. A leggyakoribb fajuk a trimerorhachis volt, ezek az egy méteres, gőtére emlékeztető állatok legjellemzőbb tulajdonsága az axotolhoz hasonló külső kopoltyújuk van. A testüket vastag csontpáncél borítja, ez segíti nekik a könnyebb merülést. A folyóvizek másik ragadozója az Archeria volt, nyúlánk teste segítette a gyors úszást és manőverezést. A Diplocaulus, a bumerángfejű őskétéltű is szintén egész életét a vízben töltötte, ellentétben a krokodilra emlékeztető két méter hossző Eryopsal. Ez a lény már a karbon időszakban is csúcsragadozó volt, de szívóságának hála még a permben is fennmaradt.
A szárazföldeket ekkoriban már egy új állatcsoport a synapsidák első képviselői uralták. Úgy mint a nagyfejű, ragadozó Ophiacodon, vagy a Dimetrodonra feltűnően hasonlító, de növényevő Edaphosaurus. Azonban ezek a teremtmények a dimetrodonok távoli rokonai voltak, a vitorlájuk morfológiája is különbözött. Talán nem is vitorla volt, hanem esetleg zsírpúp, vagy hasonlóan a Dimetrodonhoz hátúszó. Lehetséges, hogy a mocsárban úszkáltak és a hínárokat legelték. 
Na de vissza a dimetrodonhoz: hősünk ilyen mocsaras környezetben élt. Hatalmas előnye lehetett az addig csúcsragadozó kétéltűekkel szemben, hogy állandó testhőmérséklete volt. Így már a korai órákban aktív lehetett, ellentétben az addig csúcsragadozó kétéltűekkel szemben, melyek igencsak hidegvérűek voltak. Idő kellett, míg pirkadatkor felmelegednek, és képesek lehetnek gyors mozgásra. A melegvérű életmód, azonban gyorsabb anyagcserét is igényel. Gondoljunk csak például ránk, emberekre. Egy egészséges, felnőtt ember 4 óra alatt emészti meg a táplálékát, utána újra táplálkoznia kell. Addig egy ma élő, hidegvérű anakondánál ez a folyamat több napig, maximum két hétig is eltarthat. Ezek után azonban több ideig nincs szüksége vadászatra hetekig, hónapokig, de extrém esetekben akár egy évig is képes táplálék nélkül meglenni.A lassabb emésztés előnye, hogy sokkal több tápanyag hasznosul, míg a gyorsabb emésztésnél, csak a tápanyagok nagyobb százaléka, a többi mind salakanyagként távozik a szervezetből. A Dimetrodon ezt a kihívást úgy vehette, hogy tápanyagban gazdagabb táplálékot vett magához. A halakat. Bár nem tudunk semmit sem a paleozoikumi halfélék húsának tápanyag tartalmáról, de a maiak alapján arra kell gondolni, hogy tele volt fehérjékben, vitaminokban (D, B2, B12), ásványi anyagokban és nyomelemekben gazdag. A halhús pedig könnyű szerkezetű, gyorsan emészthető, eme tulajdonsága jól jöhetett egy olyan gyors emésztésű állatnak, mint a dimetrodonnak. Abban a mocsaras környezetben, ahol a Dimetrodon élt, a hal lehetett a leggyakoribb táplálékforrás. A Dimetrodon számára a Xenacanthus nevű angolnára emlékeztető őscápa lehetett a legfőbb táplálékforrás. Ez az egy méter hosszú ragadozó roppant elterjedt volt a kora perm folyóiban. A karbon időszakban jelent meg és a triászban haltak ki az utolsó képviselőik. A xenacanthus koponyákon gyakran találtak Dimetrodonra utaló fognyomokat. A dimetrodon talán a folyóparton várta a zsákmányt, a nagy szemeivel a folyófelszínét leste, amint felfedezte a zsákmány jellegzetes, kígyóra emlékeztető körvonalait a víz alatt, azonnal lecsapott. Igyekezhetett már a partról elkapni, és a felszínre vonszolni. Talán belegázolt a vízbe, ha a cápa próbált meglógni, és lehetséges, hogy a testalkatát és a hajlékony gerincét valamint a hátán lévő taréjt kihasználva utána úszott, a vízben folytatva tovább az üldözést. Talán a Dimetrodonnak a későbbi therapsidákhoz és a mai fókákéhoz és vidráékhoz hasonlóan  lehetett egyfajta "bajsza", amivel érzékelte a zsákmány mozgását a mocsarak zavaros vízében.  Azonban a xenacanthusnak is megvolt a maga fegyvere. A fején lévő sima élű és tűéles tüske, amely a legújabb kutatások szerin ehhez a tüskéhez több izom is csatlakozott, egy szóval mozgatható volt. A dimetrodon valószínűleg mindig a koponyára támadt, egy tapasztalatlanabb tarajosnak pedig könnyedén a szájpadlásába fúrodhatott. A xenacanthus pedig könnyedén kihúzhatta és visszamehetett a folyóba. A dimetrodon pedig örülhetett, hogy ha egy gyorsan gyógyuló sebbel megúszta a sikertelen vadászatot.  Ha pedig a sérülés halálos volt, vagy talán a tüske mérgezett (hasonlóan egyes ma élő rájákhoz), akkor a dimetrodon elpusztult és a cápára várt egy kiadós lakoma. 


Nőstény dimetrodon
(Memo Kosemen)

Ezen  tulajdonságok az ökoszisztémájában egyedülálló ragadozóvá, szinte a későbbi melegvérű ragadozók prototípusává tették a dimetrodont. Amelynek több különféle méretű változata is kialakult, amelyek bizonyítják eme ragadozó sikerét.
A kihalása után pedig több millió évet kellett várni egy hasonló halálos vízi vadász, a Spinosaurus megjelenésére.



Hamarosan
Titanlizard tollából...
A Mocsári Óriások (Spinosaurus és Deinocherius két rejtélyes dinoszaurusz, és
most a rejtély feltárul)


1 megjegyzés:

  1. Ismét egy lebilincselő,élvezetes írás!Szinte ott érezhettem magam a párától terhes mocsaras vidéken! Nem csak információ gazdag de szórakoztató is volt! Köszönöm!

    VálaszTörlés