,,Rémfarkas" újratöltve

A pleisztocénkori észak-amerikáról szóló dokumentumfilmeknek köszönthetően az akkor élt ragadozók mára már akkora hírnévre tettek szert, hogy a paleontológiát talán csak a Jurassic szériából ismerő emberek is nagyon hamar rá tudják vágni arra a kérdésre a választ, hogy milyen húsevők élhettek akkortájt azon a környéken. A kardfogú macska és a rövidfejű medve lenne talán a két legismertebb, egyes témában jobban jártasabb laikusok esetleg még az amerikai oroszlánt is megemlíthetik, azonban ezek mellett szóba is hozhatják az ezen filmekből elhíresült gigászi ordast, az óriásfarkast. Eme nagy méretekkel bíró kutyaféléről a róla szóló produktumok gyakran említik azt, hogy a zsákmányállatok és a vadászterületek birtoklása miatt nemegyszer harcba is szálltak náluk sokkal kisebb és gyengébb rokonukkal, a ma egyre több helyen újra felbukkanó szürke farkassal. Az ilyen nagy tétre menő csatározások valóban megtörténtek, azonban a mostani kutatások eredményei alaposan megkavarták a két egymás mellet élő faj közti viszonyt. Az óriásfarkas, aminek eddig a latin neve Canis dirus volt, a szakértők munkája és felfedezéseik hatására új tudományos nevet is kapott. Ez a név az Aenocyon dirus.  

Aenocyon Dirus. Agustin Diaz alkotása.

Kolponomos: A macskaharapású vidramedve

Észak-Amerika miocén kori partközeli vizei és azok partvonalai számos különösnek és egyben érdekesnek nevezhető őslénynek a fő élőhelyeként szolgált. Ezeken az őskori partokon számos olyan lény is élt, ami már magán viselte a vízi környezethez való alkalmazkodás kezdetleges formáit, amit az általuk hátrahagyott maradványokban fel is tudunk fedezni. A rokonaikhoz képest tömörebb és áramvonalasabbnak mondható csontváz mellet a sokkal szélesebb kézfej is kiváló szolgálatot tudtak biztosítani ilyen téren. A lágyrészekről ebben az esetben csak a csontokból tudunk következtetni, mivel a tengeri környezetből adódó nedvesség, és a különböző sók nagyon hamar kikezdik a tetemeket, nem is beszélve a partoktól kezdve a tenger sötét fenekén élő különböző fajta dögevők egész seregéig, akik ha tehetnék akkor a csontokat is elfogyasztanák. A kora miocénben a növényevőktől kezdve a ragadozókon át emlősök széles skálája próbált szerencsét, hogy kihasználja a tengerek által nyújtott hatalmas táplálékforrásokat. A ragadozók közül a mai fókák elődei is ebben az időben kezdték birtokba venni a partközeli területeket, azonban mellettük egyik náluk sokkal nagyobb rokonuk is belevetette magát a tengerek habjaiba. Ennek a nemnek képviselői kis túlzással akár ,,tengeri medvéknek" mondhatóak is voltak, ők a Kolponomos-ok.

Kolponomos.Lucas Lima alkotása.

Kolumbiai mamut, a prérik titánja

Az ormányosok a földtörténet egyik legsikeresebb csoportjai közé tartoznak. Törzsfejlődésük során  Ausztrália és az Antarktisz kivételével minden egyes kontinensen megvetették a lábukat. Számtalan fajuk élt a világ különböző szélességi körein, a trópusoktól egészen a leghidegebb sarkvidékekig, mostanára azonban csak a trópusok három elefántfaja képviselteti magát eme fenséges állatcsoport utolsó mohikánjaiként. Ősi képviselőik közül talán senkinek sem kell bemutatni a gyapjas mamutot, ami szerte az egész északi félteke talán leghíresebb ősemlőse. Nagyon sok előnnyel rendelkezik a többi társával szemben mind hírnév, mind testi tulajdonságok terén, azonban eme genus számos más figyelemre méltó fajjal rendelkezik, amelyek sajátságaikkal talán még északi bundás rokonukat is maguk mögé utasítják. A pleisztocén kori észak amerikai megafauna egyik legnagyobb tagja volt, fennmaradt nyomát azonban nemcsak a csontokban kell keresni. Nevében nem másnak állít tiszteletet, mint Kolumbusz Kristófnak, Amerika jelképes felfedezőjének. Ez az állat a kolumbiai mamut.

Kolumbiai mamutok a BBC által 2013-ban megjelent Jégkorszak óriásaiból.