A miocéni tenger óriásai

A Megalodon.

Bizonyára sok olvasónk jól ismeri ezt a teremtményt, ha máshonnan nem is, akkor DVD-re gyártott horrorfilmekből vagy esetleg az "ismeretterjesztő" csatornákon futó természetfilmekből. Itt általában túlméretezett fehér cápaként ábrázolják, de még a színe is megegyezik vele.
Ez egy paleoklisé, ahogy az az elképzelés is, hogy egy időben élt a Tyrannosaurus-sal. A megalodon nem 75 millió évvel ezelőtt, hanem jelent meg a miocén időszak közepén 15 millió évvel ezelőtt, és végül a pliocén végén tűnt el 2,5 millió éve az ősvilág tengereiből. 

John Conway rekonstrukciója.
(John Conway -  Darren Naish - Memo Kosemen: Cryptozoologicon)

A megjelenéséhez az eocén és oligocén határon történt éghajlatváltozás okozta, minek az oka az volt, hogy Dél-Amerika végleg elvált az Antarktisztól, létrehozva a Drake átjárót. India és Afrika csatlakozott Eurázsiához, megszüntetve a Tethys beltengert. A kontinensek elhelyezkedése mindig is kihatással volt az óceáni áramlatokra és így a globális éghajlatra is. Ez esetben létrehozta a déli sarkvidéki cirkumpoláris áramlatot, azt a körkörös áramlást, amely ma keringésben tartja a hideg tengervizet az Antarktisz közelében lévő tengerekben. Ennek következtében a déli kontinens fokozatosan lehűlt, végül a késő oligocénre teljesen eljegesedett ezzel egyidejűleg az világóceán vízének hőmérséklete is esni kezdett.
A tengerek élővilága megsínylette az éghajlatváltozást. Az eocénban az Archaeoceti alrend képviselői voltak az óceánok csúcsragadozói. A legnagyobb képviselőjük a Zeuglodon (Basilosauruszként ismeritek, de ez egy bálna, és egy bálnát nem fogok gyíknak nevezni) volt. Az óceánok vízét a Dorudontinae alcsaládba tartozó kis termetű cetek falkái szelték át. Ezek a lények voltak az első ismert emlősök, amik betöltötték a késő kréta tengeri csúcsragadozóinak, a mosasauruszoknak a helyét. Az első bálnák számára az eocén trópusi tengerei táplálékban gazdagok voltak. Azonban az éghajlatváltozás miatt szűkös lett az eddig számukra bőséges táplálék. Az Archaeocetik emiatt megritkultak. Az oligocént csak néhány kisebb Dorudon nemzetség élte meg, ezeknek pedig alkalmazkodni kellett az új körülményekhez.
Az egyik nemük valamikor a késő eocénban teljesen új táplálékforrást talált, az óceánok vízében élő mikroszkopikus növényeket és állatokat: a planktonokat. Ezeket a teremtményeket Llanocetusnak hívják. A koponyájuk még sok Archaeoceti jellemzőt mutatott, valamint a fogazata még jól fejlett volt, de már több sziláscetekre jellemző tulajdonsággal rendelkeztek, például az orruk sokkal szélesebb és lapítottabb volt. Az erek áthálózták a szájpadlását, a felfedezői szerint lehetett egy primitív szűrőberendezése. Azonban ez csak kiegészítő táplálékforrás lehetett, ez a teremtmény még aktív ragadozó volt, hasonlóan a későbbi fogas szilásokra. A késő oligocénre azonban bizonyos képviselőik lassan áttértek a teljes egészében a planktonokon alapuló táplálkozásra. A fogatlan sziláscetek első képviselői már az oligocén végén (A Tohoraata nemzetség tagjai) jelentek meg. A planktonok szinte kimeríthetetlen táplálékforrást nyújtottak ezen teremtményeknek. Csupán annyi dolguk volt, hogy kitátsák a szájukat és learassák ezen bőséges tápanyagforrás. Létfontosságú is volt, mivel az oligocéni lehűlés miatt szükségesé vállt a bőrük alá lerakódott vastag zsírréteg. Ez elsődlegesen tápanyagraktárként funkcionált és csak a későbbiekben lett hőszigetelő funkciója. Ez párhuzamosan minden vízi emlőscsoportnál megjelent, valószínűleg összefüggésben volt a tengerek lehűlésének folyamatával. A sziláscetek mérete azonban még meg is nőtt, ezzel több táplálékot tudnak raktározni, valamint a hatalmas test sokkal lassabban hűl ki. Ezek az evolúciós változások lehetővé tették, hogy képesek legyenek a hidegebb óceánokba vándorolni.

Cetotherium

Már a középső miocén időszakban hasonlóak voltak mai rokonaikhoz, bár a méretük még nem érte el egy mai kék bálnáét. Ezekben az időkben már kialakult a csordaösztön, a hangjelzés alapú kommunikáció.  A legnagyobb képviselőjük a Titanocetus csak a hat méteres hosszot érte el, azonban ez már csábító prédává tették az óceánok ragadozói számára.

Az egyik ilyen csúcsragadozó volt a Carcharocles megalodon.

Carcharocles megalodon (Benke Bálint munkája)

Már a Reneszánsz korában megtalálták eme cápafaj maradványait, pontosabban a fogakat. Csak akkoriban úgy gondolták, hogy ezek kígyók és sárkányok megkövesedett nyelvei. Nicolaus Steno dán természettudós ismerte fel, hogy ezek valójában egy hatalmas cápa fogai. 1667-ben rajzot is készített a feltételezett halról.

Nicholaus Steno rekonstrukciója (erősen zsugorfólia!)

Viszont Louis Agassiz, svájci természettudós adta számára a Carcharodon megalodon nevet, mivel a fogai morfológiailag hasonlítottak a nagy fehér cápához, ezért Agassiz egy nembe sorolta vele 1843-ban. Azonban az újabb időkben a megalodon rendszertani elhelyezéséről élénk vita tört ki ichthyológus és paleontológus körökben. Az egyik, a hagyományos elképzelést támogató csoport szerint a megalodon a fehér cápával együtt a makrélacápák rendjébe tartozik. Ezt azzal magyarázzák, hogy a két faj fogai rendkívül hasonlítanak. Azonban a másik csoport, az "újhullámosok" szerint a fogak hasonlósága konvergens evolúció eredménye (és szerintem is van annyi különbség, hogy elmondjuk, a megalodon nem a fehér cápa csapatában játszik). Szerintük a megalodon a Carcharocles nemzetségbe tartozik, amelyeket valószínűleg így is át kell sorolni a mára kihalt Otodontidae családba.
Az elmélet támogatói szerint a megalodon őse az Otodus obliquus nevezetű cápafaj, mely a paleocén és az eocén időszak között élt. A fogai alapján a becsült mérete 9-12 méter is lehetett. Egész sor átmeneti fogfosszilia megtalálása bizonyítja, hogy az Otodus fokozatosan átalakult a Carcharocles auriculatussá, melyet egy sor másik változat is követte, így jutva el fokozatosan a megalodonig. Az elmélet szerint a nagy fehér cápa fiatalabb faj, mint a megalodon, és teljesen más őstől, név szerint az Isurus hastalistól származik.

zwegt

 Azóta több ezer megalodon fogra leltek a világ több részén Puerto Ricotól egészen Indiáig. Az egyik leggyakoribb gerinces ősmaradvány ezekben a rétegekben.
Találtak olyan fogakat, amelyek 28 millió évesek lehetnek, szóval a tulajdonosai már az oligocénban az óceánokat szelte, de találtak fogakat későbbi, pleisztocéni rétegekből. Talán valahogy feljebb vagy lentebb kerültek a geológiai rétegek között, de lehetséges, hogy néhány populációjuk fennmaradt már akkoriban is.
A fogakon kívül találtak megkövült csigolyákat, a legnagyobbat 1926-ban Belgiumban, az Antwerpeni medencében találták meg. 155 milliméter volt az átmérője. A méret becslésére kétféle módszert próbáltak. 1909-ben Bashford Dean amerikai ichthyológus (halakkal foglalkozó zoológus, mellesleg a középkori páncélok szakértője) megpróbálta rekonstruálni, figyelembe vette az állat fogainak a méretét valamint a ma élő cápafélék izomfelépítését. Ez alapján 30 méteresre becsülte magát az állatot.

Bashford Dean rekonstrukció

1973-ban John E. Randall hawaii-i ichthyológus rájött, hogy a nagy fehér cápák középső, legnagyobb fogának zománcmagassága (a fogaljtól a foghegyig lévő távolság) és az állat hossza között fordított arány van.  Randall ezzel a módszerrel megbecsülte a megalodon hosszát, neki Bashfordénál kisebb szám, 13 méter jött ki. Ezt azonban 1991-ben Richard E. Ellis és John E. McCockster megcáfolta ezt, mivel a megalodon foga nem nőhetett olyan arányban a méretével, mint a nagy fehér cápának. 2002-ben Jeremy Clifford cápakutató szerint a megalodon hossza arányos volt az elülső fog gyökérszélességével. Clifford 16 méteresre becsülte a megalodon. Ugyanebben az évben Kenshi Shimada paleontológus a fogkorona magasság és az állat hossza között, ez alapján 15 méter hosszú lehetett.
A megalodon a tudósok által elismert hosszúsága 16 méter.
Mivel a megalodont szinte csak fogakból ismerték, ezek alapján képesek voltak rekonstruálni az állat állkapcsát és megbecsülni harapásának az erejét. Sokkal nagyobb volt, mint a nagy fehér cápának. A fogak sokkal vastagabbak, de nem annyira karcsúak és hajlottak mint a mai élő cápafajoké, szélesebb gyökérrel. Sokkal hatékonyabba tudta megragadni és egy nagyobb darabot leharapni zsákmányból.
A testfelépítéséről csak sejtések vannak, azonban a tudósok egyetértenek abban, hogy sokkal tömzsibb lehetett, mint a nagy fehér cápa. Az állkapcsa sokkal vaskosabb, valószínűleg "disznófej" szerű profilt kölcsönözve az állatnak. A zömökebb test lehetővé tette a megalodon számára, hogy az egész testét belevigye a zsákmány megragadásába. Egész sor, megalodonnak tulajdonítható harapásnyomot találtak bálnák és más tengeri emlősök csontjain. A leletek alapján valószínűleg a kedvenc zsákmányai a sziláscetek lehettek. A megalodonok a cetotheriumok és más bálnafélék csordáinak nyomában bejárhatták az egész világóceánt. Egyfajta nomád életmódot folytattak, valószínűleg a bálnacsaládok nyomában több megalodon is járt. Akik csak az alkalmat lessék, hogy lecsapjanak.

Julius Csotonyi 

A megalodon vadászati módszerét pontosan képesek voltak rekonstruálni a bálnacsontok alapján. A megalodon mindig a vállra, az uszonyra és a mellkasra ment rá. A harapásával megpróbálta összetörni a bordákat, így károsítani a szívet, a tüdőt és más létfontosságú szerveket. A pliocénban megjelenő fejlettebb cetfélék ellen új stratégiát dolgozott ki. Egyszerűen alulról támadt, és letépte a zsákmány uszonyát, ezzel mozgásképtelenné téve az állatot.
Huuuu, most aztán egy igazán vagány, kemény és gonosz ragadozó képét festettem le neked kedves olvasó, igaz? Hát, a blog egyik fő hitvallását úgy is megfogalmazhatnám, hogy nincsenek szörnyek, csak állatok.
A megalodon is elevenen szülhette meg az ivadékait, mint a mai cápafélék, meleg vizű, partmenti öblökben. Az anya a túlélési ösztöntől vezérelve választhatta ki ezeket a védett helyeket, hogy aztán magára hagyja gyermekeit. Azok a későbbiekben magukra lettek utalva.
Valamint a sziláscetek megjelenése nyomást gyakorolt az óceánok ökoszisztémájára, versenyre késztetve más fajokat eme bőséges táplálékforrásért. A bálnák szerepe ebben a forradalomban olyasmi volt, mint amikor a mezozoikumban megjelentek az első nagytermetű sauropodák, ez pedig ragadozókat arra késztette, hogy vagy minél nagyobbra nőjennek vagy falkákba verődjenek. A miocéni óceánban is hasonló folyamat játszódhatott le.
 Ezekben az időkben az óceánok szinte hemzsegtek a tengeri emlősöktől, a világ tengerpartjain különféle ősi fóka és rozmárfélék éltek. A tengerekben elterjedtek voltak az olyan kisebb fogascetek, mint a Squalodon. Eme fogascetek rendelkeztek olyan primitív jellemzőkkel, mint a különféle méretű és formájú fogak, valamint a tömör nyakcsontok, és olyan modern tulajdonságokkal, mint az echolokáció képessége. Az oligocénben sikeres ragadozók voltak, de a középső miocénban kiszorították őket az első delfinek.

Squalodon (Martin Chavez)

Azt mindenki tudja, hogy a cetféléket két csoportra a sziláscetekre (bálnák) és a fogascetekre (delfinek, narválok, ámbráscetek) osztjuk. A két csoport evolúciója valamikor az oligocén idején vállt ketté, a közös ősük talán egy kis méretű Dorudontinae nemzetség volt. Az egyik, késő oligocénben kifejlődött csoportjuk igazán sikeres lett a miocénban. Ezek az ámbráscetfélék, körülbelül 25 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Az egyik nagy előnyük az echolokáció megjelenése volt, így képesek voltak a sötétebb, mély vizekben is vadászni, a másik pedig az, hogy megjelent az ámbratároló szerv, ezt az orr mögötti fülkét zsíros és fehér anyag, más néven ámbra tölti ki. Eme szerv szerepe hasonlít a halak úszóhólyagjához; amikor lemerül, a mélyebb régiókban lévő, hidegebb víz beáramlik. Az ámbra megszilárdul és lehúzza az állatot a mélybe. Ez segítette őket, hogy az óceán sötétebb és hidegebb részeibe is kövessék a zsákmányt, amikor olyan mélységbe ér, a megfagyott ámbrában tárolt oxigén kiolvad, ez egyfajta búvárfelszerelésként segíti a cetet. Ezek a tulajdonságok segítették őket a gyors elterjedésben, a miocén közepére sok nemzetségük járta a tengereket. A legnagyobb a Lyviatan mellvilei volt.

Petheő Balázs

2008-ban fedezték fel a Cerro Colorado formációban alig 23 kilométerre Ica-tól. 13-17 méter hosszúságú lehetett és igazán halálossá az tette, hogy az alsó és felső állkapcsában is voltak óriási fogak, melyek hihetetlen harapási erővel párosultak. Valószínűleg a Livyatan mellvilei azért nőtt meg ekkorára, hogy ezzel is lépést tartson az egyre nagyobb sziláscetekkel. A koponyájában jelen volt az ámbratároló szerv, így valószínűleg mélyebb régiókban is vadászhatott. A felfedezői szerint a felszíni vizekben vadászott zsákmányra, és az ámbratároló szerv talán az echolokációban, a ragadozók elleni védekezésben vagy a hímek közötti vetélkedésben játszott szerepet. Azonban lehetséges, hogy úgy ahogy a mai ámbrásceteknek, a Livyatanoknak is kedvenc csemegéje volt az óriás tintahal. Lehetséges, hogy a ma élő rokonaihoz hasonlóan képes volt egy magasfrekvenciájú hangot leadni, aminek a segítségével lebénította vagy akár meg is ölhette a prédát.
A legfőbb fegyvere a mérete és a domború koponyája lehetett. Szerintem beúszott a bálnák közé, mint valami élő torpedó, és megpróbálta felöklelni az egyiket. Az ámbra talán valamiféle természetes légzsák szerepét töltötte be. Ha a célpont nem pusztult el, csak elkábult, akkor a Livyatan a fogaival végezhette be. Nem találtak további Livyatan kövületeket, így nem tudják, hogy mikor halt ki.  Talán nem bírták a versenyt a megalodonnal szemben, vagy lehetséges, hogy más konkurenciájuk akadt.
A legsikeresebb ámbráscetfélék kétségkívül azok voltak, akik nem a méretükkel, hanem talán egy másik módszerrel, a falkában való vadászattal érvényesültek. Ezek a teremtmények a mai élő kardszárnyú delfinek szerepét tölthették be.

Brygmophyseter

A fogaik a hús hasítására adaptálódtak. Eme csoport legismertebb tagja a Brygmophyseter. Ezek a több mint hét méter hosszú állatok valószínűleg kiterjedt falkákban járták a miocéni világóceánt. Echolokációval derítették fel a zsákmányállatot, és falkában próbálták meg elválasztani a sziláscetet a többi társától. A Brygmophyseter maradványaira Japánban bukkantak rá, valószínűleg az északi tengereket részesítette előnyben. Addig a rokona a Zygnophyseter valószínűleg a mediterrán térséget és az Atlanti óceánt használta vadászterületnek. Eme "gyilkos bálnák" a miocénben kihaltak, valószínűleg mert nem bírták a versenyt az ez időtájban előtérbe kerülő kardszárnyú delfinekkel.

A livyatanok elűzik a területükre tévedt megalodont. Benke Bálint illusztrációja.

Ebből leszűrhető, hogy a megalodon nem volt a miocéni óceánok királya, de mégis tovább húzta a versenytársainál. Ez a cápa faj még a pliocénba is uralta a tengereket, de 2,5 millió évvel ezelőtt eltűnt.

Vajon miért?
Pont az a folyamat, ami létrehozta a miocéni tengerek veszélyes világát. Dél és Észak-Amerika között létrejött a Panama földhíd, ezzel bezárult a Közép-Amerikai  víziút, és a bolygó óceánjainak áramlási rendszere is megváltozott. Az óceánok hűlni kezdtek, ahogy az egész bolygó. A felnőtt megalodonok a gigantotermia jelenségével megbirkózhattak a változással, de a kicsinyeiket nem tudták világra hozni akárhol, mivel a melegvízü parti lagúnák száma megcsappant (valószínűleg a Pannon és a Bádeni-tengert is előszeretettel használták e célra, amik pont a pliocénban tűntek el). Egyre kevesebb megalodon született A tengerek lehűlése miatt a táplálékukat jelentő sziláscetfélék is megritkultak, A fennmaradt bálnafélék pedig a sarki tengerekbe vándoroltak, csak néhány faj maradt az alacsonyabb, trópusi szélességi körökön.
Talán a megalodonok ezeken is eléldegélhettek jó sokáig, ha nem tűnt fel egy új ragadozó és került előtérbe, a kardszárnyú delfin. Ezek a teremtmények megbirkóznak a hideg vízzel, intelligensek, falkában támadnak a prédára és szinte bármilyen nagy zsákmányállaton elélnek. Az új ragadozó cetfaj geológiai értelemben pillanatok alatt elterjedt az óceánokban, minden égövön. Az orkák egyszerűen elhalászták a megalodonok elől a zsákmányállatokat, és talán elejthettek néhány példányt. is.
A specialista megalodon számára az életben maradásra csupán egy mód maradhatott, a kannibalizmus. A ma élő cápák között is gyakori, elsősorban táplálékhiányos időszakokban.
Ezt a világon élő megalodon populációk erőteljesen megsínylették.
Talán a faj néhány elszigetelt populációja fennmaradt a pleisztocénbe, de az új körülményekkel nem tudtak megbirkózni. Nem kellett tízezer év, és ezek is kipusztultak, ezzel eltűnt a miocéni tenger mesebeli világának utolsó hírmondója is.