Ha valaki azt hallja, hogy jégkorszak, rögtön egy jégmező jut az eszébe, amit hatalmas mammutok és gyapjas orrszarvúak rónak. Mellettük rénszarvas, vadló és bölénycsordák próbálják előkaparni az utolsó zöld növényeket a vastag hó alól. Rájuk barlangi oroszlánok vagy a Homotherium genusba tartozó kardfogú nagymacskák falkái lesnek. Vagy szőrbundába öltözött, dárdát fogó őseink veszik körbe, hogy elejtsenek egyet a növényevők közül. A távolban pedig egy hatalmas szarvas tűnik fel, minek fejét terebélyes agancs koronázza. Ez a Megaloceros giganteus, ismertebb nevén Ír jávorszarvas, még ismertebb nevén óriásszarvas.
 |
| Arnost Hanák festménye |
Az első maradványokra Írországban találtak a 17. és 18. században. Ekkoriban elterjedt nézet volt, hogy a bibliai Özönvíz előtt a ma élő fajok sokkal nagyobb ősei éltek, amik az idő múlásával lettek kisebbek. Ezen logika alapján úgy gondolták, hogy eme teremtmény egy özönvíz előtt élt hatalmas termetű amerikai jávorszarvas. Az agancsok hasonló szerkezete csak megerősítette a különös maradványok kilétéről szóló feltételezést. Más tudósok szerint azonban sokkal inkább egy nagy termetű, özönvíz előtt élt rénszarvas volt. Georges Cuvier francia természettudós is megvizsgálta a fosszíliákat, és arra a következtetésre jutott, hogy a Megaloceros giganteus egy ma élő szarvasfaj rokona, és valószínűleg leszármazottak nélkül halt ki. Cuviert ez a felfedezés indította el, hogy végül felfedje a kihalások tényét, ez pedig egy fontos lépés volt az evolúció elmélet kidolgozása felé.
 |
| Diacodexis. Willem van der Merwe |
A Diacodexis genusba tartozó legkorábbi ismert szarvasfélék az eocénben éltek. Ez a teremtmény egy 50 centiméter hosszú, megközelítőleg nyúl méretű növényevő volt. Külsőre egy duikere, egy apró antilopra hasonlított, csak hosszabb farka volt. Hosszú lábai alapján gyorsan tudott futni, és nagyokat tudott ugrani. Az állkapcsában pedig a modern pézsmaszarvaséhoz hasonlóan meghosszabbodott metszőfogak voltak. Az oligocénben fokozatosan szárazabbá váló időjárás miatt csökkentek az első szarvasfélék otthonát jelentő erdők. Sok más patáshoz hasonlóan alkalmazkodniuk kellett az új élőhelyhez. A méretük megnőtt, az ujjaik patákká módosultak.
 | ||
Az első, aganccsal rendelkező szarvasfélék Európában jelentek meg a miocén időszakban. Ez még kezdetben hasonlított az őzek agancsára. Úgy fest, hogy ezek a képződmények a ragadozók elleni védekezés mellett a hímek nőstényekért vívott harcaiban és a pózolásban játszottak szerepet, csak úgy mint mai leszármazottaiknál. Az egyre inkább terjedő gyepterületek gazdag táplálékforrást nyújtottak, amely energiát nyújtott a hímeknek, hogy minél több energiája legyen a fejükön lévő szaruképződmény növekedéséhez és egyre bonyolultabbá válásában. És végül ez vezetett el a ma élő szarvasok jellegzetes széles és elágazó agancskoronáihoz, amely a Megaloceros giganteusnál érte el a csúcsát. A Megaloceros genus evolúciója a mai Oroszország délnyugati részétől Kína középső részén terjedő területen kezdődött, a pliocén időszakban. A nyílt füves területek terjedése és a hidegre forduló éghajlat arra ösztönözte az első Megaloceroszokat, hogy elvándoroljanak erről az élőhelyről.
 |
| A Megaloceros giganteuson kívül számtalan változatos külsejű és méretű Megaloceros faj élt Eurázsiában és Észak Afrikában. Stanton F.Fink alkotása |
A szétvándorló populációkból több faj is kifejlődött. Az első ismert Európában megjelent faj a Megaloceros obscorus (balról a második) volt. Ebből alakult ki a Nyugat és Dél-Európában a Megaloceros savini (a képen a bal szélső), amely akkora lehetett, mint egy ma élő rénszarvas, és a Megaloceros verticonis (képen jobb szélső), amely Dél-Európában élt. Ennek egy populációja később elterjedt Korzikán és Szardínia szigetén, ebből kialakult egy törpenövésű faj a Megaloceros cazioti (a legkisebb szarvas a csoportképen), amely Kr. e. 5080-ig fennmaradt. Kína és Japán területén a Megaloceros pachyosteus élt (balról a harmadik), amelynek hosszú és ívelt szarva volt. Ezzel egy időben az Eurázsiai élőhelyekről kiveszett egy másik, nagy és impozáns agancsokkal rendelkező Eucladoceros genus.
| Az Eucladoceros genusba tartozó szarvasoknak alakultak ki elsőként óriási és impozáns méretű agancsai. Azonban az agancsok fenntartásához rengeteg energiára és táplálékra volt szükségük. A hidegebbre forduló éghajlat miatt megcsappanó és a sokkal alkalmazkodóképesebb Megaloceroszokkal folytatott túlélési verseny megpecsételte a genus sorsát. |
A Megaloceros giganteus őse a Megaloceros antecedens a közép-pleisztocénben élt. Ezen szarvasnak hasonló agancsa volt, mint kései leszármazottjának, csak sokkal kisebb és tömörebb volt. Bár ma megoszlanak a vélemények, hogy az antecedens külön faj volt e, mivel az agancsát leszámítva hasonlít a giganteusra, így sokan annak alfajának, vagy korai változatának tartják. A lényeg, hogy körülbelül 400 000 évvel ezelőtt az új Megaloceros faj megjelent és lassan elterjedt Kínától egészen a Brit-szigetekig, miközben rokonai sorban kihaltak.
Az óriásszarvas legimpozánsabb jellemzője az agancsa. Terpesztése (Az agancs két szárának legtávolabbi vége közötti távolság) 3.65 métert is elérhette. A fajt tanulmányozó tudósok sokáig a kihalásuk legfőbb okaként nevezték meg. Úgy gondolták, hogy a szexuális szelekció miatt a nagy aganccsal rendelkező bikák továbbörökítették a génjeiket, így a következő generációk szarvasbikáinak nagyobbak lettek az agancsaik. Egészen addig a pontig, míg a szarvasok agancsai már akkorák voltak, hogy már mozdulni sem bírtak. Ez a vélekedés sokáig a köztudatban maradt, annyira, hogy tudományosan is csak 1974-ben vizsgálta meg Stephen Jay Gould amerikai paleontológus. Megvizsgálta az eddig feltárt óriásszarvas maradványokat, és arra jutott, hogy az állatok agancsának mérete összhangban volt a testük méretével. Ez azt jelentette, hogy az általa vizsgált óriásszarvasoknak az apja is nagy agancsokkal rendelkezett. Persze ezzel Gould nem cáfolta meg a szexuális szelekció elméletét. Az agancsok méretileg és morfológiailag nem voltak alkalmasak arra, hogy a hímek egymás elleni harcaiban felhasználják. A hímek inkább magasba emelték a fejüket, hogy lenyűgözzék a nőstényeket és megfélemlítsék riválisakat.
 |
| Julio Lacerda alkotása |
Gould egy másik cáfolatot is adott a nagy agancsokat, mint az óriásszarvasok kihalásának elsődleges okát megnevező elméletnek. Megfigyelte, hogy a ma élő szarvasok agancsának mérete összefüggésbe van azzal, hogy milyen gazdagok a táplálékforrások. Egy jól táplált gímszarvas hímnek egy bőséges évben kinőtt agancsa például 5 kilogrammot is elérheti. Egy aszályos évben azonban az ekkor kinőtt agancs a megfelelő tápanyagok hiánya miatt csak 20-25 kilogramm. Az egymást követő geológiai rétegekből előkerült agancsok súlya csökkenő tendenciát mutatott. Ez összhangban volt a kezdődő Würm-glaciáris egyre csökkenő hőmérsékletével. Szóval az óriásszarvasok agancsai nem nőttek olyan egyenletesen. Voltak időszakok, mikor nagytestű óriásszarvasok járták a pleisztocéni Eurázsia síkságait, hogy aztán sokkal kisebb termetű populációk váltsák őket a hűvös időszakokban. És ott van az a tény is, hogy az agancsok a párzási időszak végével levetették, mint más szarvasok.
Tehát a hatalmas agancsok nem tették életképtelenné a Megaloceros giganteust. Remekül alkalmazkodott a jégkorszak zord körülményeihez. Ebben a legfontosabb szerepe a nagy testüknek volt, amely lassan hűlt le. 2 méteres marmagasságukkal akkorák lehettek, mint egy mai, alaszkai jávorszarvas. A Megalocerosz után maradt csontvázak nagy dorzális csigolyáiról, a róluk készült barlangrajzok alapján kiderült, hogy e szarvasoknak a marján egy zsírpúp volt. Ebben raktározták a rövid nyár alatt felszedett tápanyagokat a hosszú és zord télre. A barlangrajzoknak köszönhetően azt is ismerik, hogy az állat testét fedő tömött bunda milyen színű volt. Az állat nyaka és feje és hátsó lábának belső oldala világos volt, míg törzse és végtagjai sötétek. A torkon, és a vállon egy-egy vastag csík futott végig.
 |
| Pavel Riha festménye, amely felhasználja a barlangrajzokon látható színsémát. |
Azonban, ha tényleg nem tekinthető evoluciós zsákutcának a Megaloceros giganteus, akkor miért halt ki? A ma legelfogadottabb teória szerint mégis a nagyra nőtt agancs lehetett az oka. Az agancs fenntartásához rengeteg kálciumra és foszfátra volt szükség. A többlet tápanyaghoz egyre nehezebben fértek hozzá, mivel a zord időjárás miatt a vegetációs időszakot jelentő nyár egyre rövidebb lett. Az agancsok növekedési fázisában ezeket az ásványi anyagokat a csontjaikból vonták ki, ami a hímeknél csontritkuláshoz vezetett. A törékennyé váló csontjaik miatt nehezebben tudtak elmenekülni a ragadozók elől. Ez a pleisztocén végére a nyugati populációk megfogyatkozásához és kihalásához vezetett. A Megalocerosz giganteus őseink számára húsforrást és trófeát jelentett. Tudományos körökben tisztázott, hogy az emberi túlvadászatnak mekkora szerepe volt a faj kihalásában, viszont a tény, hogy a faj, amely túlélte a glaciális és interglaciális időszakok váltakozását, pont akkor halt ki, mikor elterjedtek az emberi törzsek Eurázsiában megmutatja hogy, fontos része volt.
Darren Naish vázlata
Azonban elszigetelt csoportjaik Nyugat-Szibériában fennmaradtak körülbelül Kr.e. 7770-ig. Ezekben az időkben a mezolitikum, vagyis az átmeneti kőkorszak eszközei lassan elavultak lettek, az új technikákkal létrehozott, simább neolitikus kőeszközökkel szemben. De lehetséges, hogy talán ezek az óriási növényevők megélték a vaskor kezdetét? Az Ural hegység keleti oldalán található bronzkori sírokban gyakran találtak a régészek Megaloceros csontokat a halottak mellé helyezve. A rádiókarbonos vizsgálatok alapján rekonstruálni tudták a keleti populációk eltűnését. Az úgy nevezett fiatalabb dryas jégkorszak végéig (Kr. e 12900-11700) egészen Kelet-Szibériáig éltek Megaloceroszok. Aztán kétezer év alatt csökkent a számuk, és visszahúzódtak Nyugat-Szibériába, ahol az utolsó populációik körülbelül a Kr. e. 7700-7600-as évekig maradtak fent. Érdekes, hogy azon vidéktől délre jött létre a Botai kultúra, amit az óriásszarvasok utolsó menedékeként azonosítottak. A ló háziasításával ezek voltak az első pusztai nomádnak nevezhető népek. Talán ez a nép volt a mezolitikus vadászok leszármazottai, akik még látták az utolsó óriásszarvasokat, ahogy lovak társaságában legelésztek. Később pedig az utódjaikra hagyományozták a csodás szarvasokról szóló történeteket, mint ahogy azok szentnek tartott agancsait is? És később a Botai kultúra törzsei átadták szkíta leszármazottaiknak, akik művészetében és mitológiájában fontos szerepet töltöttek be a szarvasok, melyek nagy, és ágas agancsokkal rendelkeznek. Ilyen szempontból érdekesek a Paziri törzsek, amelyek területe a szibériai Altáj hegységtől, egészen a mai Kazahsztánig terjedő területet foglalta magába. Ez a szkíta törzs, előkelő halottjaikat hatalmas halomsírokba, úgynevezett kurgánokba temették. Melléjük pedig halott lovaikat helyezték. Az áldozati állatok fejére bőrből vagy nemezből készült, szarvasmaszkokat húztak. A halottak mellé minden esetben szarvasokat formázó arany és ezüst tárgyakat helyeztek.
Az archeológusok szerint a pazirik mitológiájában ezek az állatok a halottakat a túlvilágra vezették. A többi szkíta lelet esetében is valószínűsíthető, hogy a szkíta hitvilágban a szarvas egy vezérlő állat volt, aki a halottakat az égi mezőkre vezethette. Wágner Balázs szerkesztő kollegám teóriája ez, miszerint az ősmagyar Csodaszarvas mítosz is erre a hagyományra vezethető vissza, hisz a Csodaszarvas is a hun és a magyar nép ősatyait is új földekre vezette, és talán a népi emlékezet így őrizte meg az ősi idők óriás szarvasainak emlékét.
 |
| A zöldhalompusztai aranyszarvas. Ez az ékszer egy szkíta fejedelmi sírból került elő, ami bizonyítja, hogy a Kárpát-medencében élő szkíták kultúrájában épp úgy fontos volt, mint Nyugat-Szibériában élő rokonaikénál. |
Források:
http://tetzoo.com/blog/2018/9/9/the-life-appearance-of-the-giant-deer-megaloceros
https://twilightbeasts.wordpress.com/2015/04/02/the-last-giant-deer/
http://www.evolutionary-ecology.com/abstracts/v01/1026.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése