Dél-Amerika ormányosai

Dél-Amerika őskori képéről sokan az első benyomást a 2001-ben a BBC által közétett Ősállatok között-ből kaphatták meg, ami kedvcsinálónak még mostanában is elsőrangú, viszont tudományos téren már nehezebben állja meg a lábát. Az akkori Dél-Amerika füves pusztái sok tekintetben újvilági szavannának voltak tekinthetőek, mivel számos állat a hasonló ökológiai helyzetük miatt konvergensen fejlődtek, akár rokonok voltak egymással, akár nem. Ez a helyzet az akkoriban még világszerte elterjedt ormányosokkal is, akikről elsőre furán hangzik, de ezen a kontinensen is sikeresen elterjedtek és a helyi ökoszisztéma oszlopos tagjaivá váltak.

Notiomastodon pár a chilei Llaima vulkán lábainál. Agustin Diaz alkotása.

Notiomastodon: a síksági ,,elefánt".

Roman Uchytel alkotása.

Dél-Amerika ormányosainál első és talán legfontosabb tényt amit nem árt megjegyezni. Ezek az állatok külsőleg hiába hasonlítottak a ma is élő óvilági elefántfélékre, ők egy sokkal ősibb jelleggel rendelkező család képviselői voltak. Mindkét faj a gomphotheriidae család tagjai voltak, akik a ma is élő elefántféléket, a kihalt mamut, illetve palaeoloxodon fajokat egybegyűjtő elephantidae család első képviselői előtt már széles körben elterjedtek voltak Eurázsiában és Amerikában egyaránt. A mai elefántféléktől elsősorban a sajátságos fogfelépítésük különbözteti meg őket, mivel ezeknek az ormányosoknak magasabb fogkoronával rendelkező fogaik voltak, ami a helyi növényzet keményebb részeinek az elfogyasztását is lehetővé tette a náluk még ősibb ormányosokkal, mint például a Platybelodon-nal szemben.
A Notiomastodon 2-2,6 méteresre becsült magasságával és 3,5-5 tonna körüli súlyával nagyjából egy Ázsiai elefántnak megfelelő mérettel rendelkezhetett, a korábbi gomphotheriidae fajoktól eltérően ez az állat nem rendelkezett előreugró alsó állkapoccsal, mint például a családnak a nevét is adó Gomphotherium. Legkorábbi maradványait Közép-Amerika déli részén találták meg, ahonnan szinte az első telepesként léphettek be Dél-Amerikába. A közép-amerikai állományt idővel feltehetően a rokon stegomastodon genus szorította ki. Elsősorban a pampák, füves puszták lakói voltak. Széles körben el voltak terjedve, azonban leleteik a legnagyobb mennyiségben Északkelet-Brazíliában, illetve Peru partvidéki részein kerültek elő. A pampákon való élet miatt elsősorban füvet és a helyi durvább növényzetet, bokrokat fogyasztották, azonban a fűfélék tették ki étrendjük nagy részét. A fűdiétának köszönhetően nem kellett versengeniük a helyi ikonikus gigászokkal, a levélevő óriáslajhárokkal.
Méreteikből adódóan a helyi legnagyobb ragadozók is messze elkerülték ezen helyi ,,elefántok" felnőtt egyedeit, azonban az ember megjelenésével ezek az állatok is hamar hatalmas veszélybe kerültek.

Notiomastodon bika a naplementében. Dhruvfranklin alkotása.

A világ többi részéhez hasonlóan ezek az állatok is a megtelepedő emberek elsőszámú célpontjai lettek. 2020-ban Dimila Mothé, a Rio de Janeiro-i Szövetségi Egyetem kutatója kollégáival együtt egy kutatást közöltek ebben a témában. A Kelet-Brazíliában található Lagoa Santa karsztvidéken a szakemberek emberi jelenlétre utaló nyomokat vizsgáltak, és az ő hatásukat a helyi élővilágra. A szakemberek nagy mennyiségben találtak ember által hagyott nyomokat, azonban egy közülük kimagasló jelentőséggel bír. Egy notiomastodon borjú maradványait fedezték fel, akinek a koponyáján egy sérülés volt látható. Az alig egyéves állatot feltehetően egy csontból, vagy agancsból készült eszközzel ölték meg, úgy hogy a fegyvert egy határozott mozdulattal a szerencsétlen borjú orrüregébe szúrták. Ezeket az embereket Dél-Amerika legősibb telepesei közt tartják számon a kutatók, mivel erről a helyről kerültek elő az ember legöregebb nyomai a kontinensen. A legtöbb ormányos kortársához hasonlóan ők is nagyon hamar elpusztultak az élőhelyük átalakulása, és az egyre fokozódó vadászat miatt, amit az ígyis lassú reprodukciós képességükkel nehezen tudtak kompenzálni.

A vadászatról készült rekonstrukció, ahol egy vadásznő teríti le a borjút. Vitor Silva alkotása.

Cuvieronius: a foghullató hegylakó.


Cuvieronius csorda, akik egy fajtársuk teteme mellett haladnak el. Agustin Diaz alkotása.

Dél-Amerika alföldi pusztaságairól továbbhaladva az Andokhoz érünk. Ez a még mostanában is emelkedésben lévő gyűrthegység jelentős éghajlatmódosító szerepével alapjaiban határozza meg szinte az egész kontinens növény és állatvilágát. A pleisztocén idején sem volt ez másképp, csak a területen élő különféle állatok mennyisége és sokszínűsége sokkal nagyobb a mai viszonyokhoz képest. Jó példa erre a Cuvieronius, ezen genus tagjai a kontinens számos élőhelyén képesek voltak elterjedni, azonban egyik legmeghökkentőbb tulajdonságuk az volt, hogy az Andok vidékén is sikeresen elterjedtek. A Cuvieronius azonban nem csak Dél-Amerikában volt elterjedt. Közép-Amerika jelentős részén is elterjedtnek számított, legészakibb maradványait az USA déli államaiban fedezték fel, amik a genus legidősebb (4-2 millió éves) leleteinek tekinthetők. Mexikó híres karsztképződményeiben, a cenoték belsejéből is leírták ezen állatok nyomait és maradványait, ahonnan óriáslajhárok, de még mamutok és masztodonok csontjai is előkerültek. A Cuvieronius két ,,rivális" ormányos genus jelenléte mellet is képes volt hosszú távon az életben maradásra, mivel olyan területeken is képes volt a táplálékszerzésre, ahol már az északról érkező masztodonok és mamutok számára már túl barátságtalannak számított. Dél-Amerikában sem volt másabb ez a helyzet, mivel a kontinensen a notiomastodon genusszal osztozott egyidőben. Ez a két genus viszont a pleisztocén végéig szinte versengés nélkül képes volt egymás mellett létezni, mivel a Cuvieronius a magasabban fekvő fennsíkokat, erdőségeket részesítette előnyben. Maradványai legnagyobb számban Chilében kerültek elő, de Bolíviában, Peruban és Argentína északi részén is felfedezték ezt a genust. A magashegységekben való élet együtt jár az akár naponta fagypont körülire eső hőmérséklettel, azonban ehhez való alkalmazkodás jeleit még nem találtak a paleontológusok.

Hipotetikus, szőrzettel való ábrázolása a Cuvieronius-nak. LADAIbarran2000 alkotása.

Egy hegyvidékhez szokott latin-amerikai ormányos híre is meghökkentő erővel hat a paleomédia követőire, azonban ez a különleges ormányos még tartogat az emberek számára felettébb érdekes titkokat. Dimila Mothé és kollégái a Notiomastodon mellett ezen állatnak is a nyomába eredtek. Egy 2016-ban publikált kutatásukban különböző helyeken feltárt, különböző életkorú cuvieronius leleteket vizsgáltak meg. A kutatók a fiatal állatok esetén a felső állkapocs agyarkezdeményei mellett az alsó állkapocsban is találtak hozzájuk hasonló, de sokkal apróbb agyarkezdeményeket. A gomphotheriidae család tagjai közül számos korábban élt faj rendelkezett alsó agyarpárral, illetve hosszabb alsó állkapoccsal, ami a kutatók szerint a felesleges hő leadásában tudta segíteni az állatot. Azonban a globális klíma hidegebbé és szárazabbá válásával a hosszabb alsó állkapoccsal rendelkező ormányosok sokkal több létfontosságú meleget és nedvességet veszítettek rövidebb állkapcsú, két agyarral rendelkező rokonaikhoz képest. A Cuvieronius ebben az esetben is kihasználta alkalmazkodóképességét, mivel széles elterjedésének köszönhetően sok populáció lényegében zavartalanul tudott úgy fejlődni, hogy a felnőtt egyedek elveszítsék alsó agyarpárukat. A fiatalok esetében ez az ősi jelleg megfigyelhető maradt, hasonlóan mint például a ma élő oroszlánkölykök foltosságához, illetve a hoacin fiókák karmos szárnyához hasonlóan. Felnőtté válásuk közben feltehetően elhullajtották eme apróbb agyarakat, és a felső agyarpáruk növesztését folytatták csak, ami az ormányosok között egyedülállóan ,,dugóhúzószerűen" megcsavarodott.

Cuvieronius felnőtt és fiatal egyede. A fiatal példánynál megfigyelhető az alsó pár agyar is. Zimices alkotása.

Ezen két genus tagjait a kutatók sokszor rokon genusként kezelik, egyes esetekben pedig a Notiomastodon-t a Cuvieronius alföldi rokonaként, sőt akár utódjaként is emlegetik. Nem csoda, hiszen rengeteg tekintetben hasonló történelemmel és anatómiai sajátságokkal rendelkeznek. Egy időben és néhol egy helyen is megfordultak, és ironikusan mindkettejüknek is hasonló végzete lehetett, mivel a klímaváltozás és az egyre növekvő emberi jelenlét mindkettejük sorát megpecsételte. A Cuvieronius nagyjából 12-11 ezer évvel ezelőtt, síksági rokona pedig körülbelül Kr.e 6000 környékén pusztulhatott ki.