Oldalak

2021. május 28., péntek

Paradolichopithecus: Az európai ,,majomember"

Eme cikk főszereplője egy sok tekintetben különlegesnek mondható főemlős. Egy olyan majom, ami a paleontológiával foglalkozó különböző fórumokon is ritkán fordul elő. Nagyon sok titkát még mindig rendíthetetlenül őrzi, azonban a téma szakértőinek áldozatos munkája egyre nagyobb és szélesebb betekintést engednek ezeknek a furcsa kétlábúaknak a világába. 

Felnőtt és kicsinye. Hodarinundu alkotása.

A Paradolichopithecus egy Európa, és Ázsia déli részén előforduló genus volt a kora pliocéntől kezdve a kora pleisztocénig. Maradványait Európában Spanyolországtól kezdve, Dél-Franciaországon és a mediterráneum többi jellemző országán keresztül egészen Romániáig megtalálták. Ázsiai fajaik a Közel-Kelettől kezdve Kínáig képviseltették magukat. Ez a kihalt genus a cercopithecidae családba tartozott, amit elsősorban a csontvázának anatómiai sajátságainak köszönthet. Méretben nem volt nagyobb a ma élő mandrillnál, nem rendelkezett különcködés nyomát alátámasztó testrészekkel, ellenben sajátságos mozgásformájának köszönhetően a majmok törzsfejlődésének egy igazán figyelemreméltó képviselője.

Régebben ezt az állatot az ugyanebbe a családba tartozó páviánokhoz sorolták, ami számos, a fajról készült műalkotáson mind a mai napig megfigyelhető, azonban a szakértők mai véleménye szerint ez a páviánszerű fejforma lényegében a konvergens evolúció egyik terméke. A cerkóffélék családjában való tényleges helyét azonban nem érdemes a felszínen keresni.


Felegyenesedésükhöz vezető út:


Paradolichopithecus horda. Joschua Knüppe alkotása.

Elsőre meghökkentőnek tűnhet, de egy kicsit megemésztve a következőket egész nagy elcsodálkozásokra juthatunk abban  a tekintetben, hogy a világ távoli részein való történések is képesek elképesztő helybeli változások egész sorának az elindítására. A genus európai maradványai elsősorban a Balkán-félsziget területén kerültek elő nagy számban Görögországtól kezdve egészen Szerbiáig. Predrag Radović, a Kraljevoi Nemzeti Múzeum paleontológusa az országban jelentős paleontológiai lelőhelynek számító nyugat szerbiai Ridjake lelőhelyről számos jelentős kainozoikumi ősemlős maradványt szerzett. Ezen leletek között bukkant rá két főemlősnek tulajdonított fogleletre. Ezekből a fogakból ismerte fel a genus-t, amivel aztán egy kutatást is végzett. A kutatás célja az volt, hogy ezeknek a majmoknak a fejlődését mennyire befolyásolták az akkoriban uralkodó klimatikus viszonyok.

A pliocénkori Európa területén jelentősen melegebb éghajlat uralkodott. A magasabb tengerszint, és a melegebb időjárás egy kellemesen meleg és csapadékos klímát idézett elő, amiben a páradús, szubtrópusi erdők jelentős méretekben növekedni tudtak. Ezek a hatalmas erdők a majmok édenkertjeinek számítottak, azonban a világ másik végén kaotikus események következtek be. 3 millió évvel ezelőtt a különböző tektonikai és vulkanikus folyamatok végett teljesen kialakult Közép-Amerika. Eddig ezen a területen az egyenlítői tengerekre jellemző, a föld forgásával szemben mozgó Észak-Egyenlítői ellenáramlás meleg vize akadály nélkül eljutott az Atlanti-Óceán területéről a Csendes-Óceán területére, azonban ez a víztömeg most egy számára leküzdhetetlen földrajzi akadállyal találta szemben magát. Az amerikai kontinens többi részén nem tudott átjutni, és a mérsékelt övezet nyugati irányú szelei által uralt részére kerülve ez a meleg víztömeg Európa felé vette az irányt. Ezt az áramlatot Amerikában Golf-áramlatként ismerik, míg az európai részét Észak-Atlanti-áramlatnak nevezik. Ez az áramlat a már így is meleg és csapadékos Európa időjárását a környezetétől melegebb, és sokkal páradúsabb légtömegekkel sújtotta, ami miatt hatalmas esőzéseket okozott az egész területen. A hatalmas esőzésekből, illetve a magasabb területek sűrűbb havazásai által hozott nagy mennyiségű édesvíz a folyókon keresztül a tengerbe jutva jelentős hígulásnak indította az északi területek tengervizét. A hidegebb területek tengervize így is sokkal kisebb sóezrelék aránnyal bír, mint a melegebb területek vizei, azonban a többlet édesvízmennyiség még tovább tudja hígítani ezt a rendszert. Az egyre több édesvíztömeg telente sokkal nagyobb tengeri jégpáncélt eredményezett, ami az évmilliók során akkora nagyra duzzadt, hogy a globális klímaváltozás egyik legnagyobb hajtómotorja lett. 

Az egyre hidegebb és szárazabb éghajlat az európai majmok élőhelyéül szolgáló erdők sorsát megpecsételte, ezáltal rengeteg főemlős genus-t is kihalásra ítélt. A erdők helyét felváltó ligetes, majd füves pusztákon szinte csak a Paradolichopithecus-ok tudták fenntartani magukat, akik az idő haladtával és az evolúciójuknak köszönhetően képesek voltak a kora pleisztocénig fennmaradni.


Alkalmazkodás a pusztákhoz:


Benjamin R. Langlois alkotása.

Az egyre sivárabbá váló környezet hatalmas nyomás alá helyezte Európa majmait. Hasonló helyzet alakult ki, mint a pár millió évvel ezelőtti Afrikában. Sajnos jelentős részük hamar kihalt az öreg kontinensen, azonban ezen genus képviselői egy ideig töretlenül bírták a zordabb környezet viszontagságait. Az előbbiekben többször is fel lett hozva, hogy ezek a főemlősök két hátsó lábukra állva közlekedtek, azonban a paleontológusok nem találtak olyan minőségű leleteket, amik hasonló jelentőséggel bírtak volna, mint az Olduvai-szurdok hominidae maradványai. Teljes csontváz nem került még elő, a legtöbb lelet nagyrészt koponya és csontmaradvány. A felegyenesedésük titkát ebben az esetben nem a lábcsontok utáni eszeveszett kutatás fogja megoldani, hanem a fejük, pontosabban az orruk tüzetesebb tanulmányozása. Takeshi D. Nishimura, a Kyotói Egyetem főemlőskutatói intézetének egyik kutatója a genus különböző fajainak a fejrészi maradványait tüzetesebb vizsgálat alá vetette. Az kutatás eredménye az lett, hogy a Paradolichopithecus a makákók közeli rokona volt, és valószínűleg képes lehetett a két lábon járásra. Ezt abból vonta le, hogy a koponya maradványokon az arcüreg nyomait fel lehetett fedezni, ami a mai makákóknál megjelenik, a páviánoknál viszont nem, akikhez régen a genust rokonosították. Az arcüreg lehetővé tette azt, hogy az orrjáratok nagyobb mennyiségű levegő befogadására legyenek képesek, ezáltal sokkal több oxigént tudtak a tüdőbe juttatni, ami a tartós két lábon járáshoz elengedhetetlen. A kutatások következtetéseit az is alátámasztja, hogy az arcüreg a korai emberelődök összes csoportjánál megjelent. Érdekességképpen ide lehet tenni, hogy ez a fajta változás a Paradolichopithecus európai populációira volt jellemző, a genus ázsiai képviselői nem mutattak ehhez hasonló anatómiai jegyeket. Az arcüregük sokkal kisebbnek bizonyult európai társaikhoz képest. A koponyájuk formája nagyon hasonlít a páviánokéhoz, mint ahogy ez az előbbiekben említve lett, ez a fejforma viszont lehetőséget biztosított arra hogy a lehető legjobban fel tudják hasznosítani a környezetük legapróbb táplálékforrásait is. A ma élő páviánok hatékonyságát mi sem tudja jobban bemutatni, hogy Etiópia füves fennsíkjain is ugyanúgy lehet több száz fős pávián hordákat találni, mint a Száhel és a Kalahári félsivatagjaiban.

,,Erősen makákó párti" paradolichopithecus kinézet. Hodarinundu alkotása.

Az emberszabású majmokon kívül nagyon kevés más majomfajnál figyeltek meg rövidebb távon való két lábon mozgást. Egy ősi kétlábú nem emberszabásúnak a gondolata meg még jobban a lehetetlen dolgok határát súrolja, azonban a törzsfejlődés számára nincsenek emberek által létrehozott határok. A zordabb éghajlatúvá váló Európa, ami ezeket a különleges makákókat két lábra állította, nagyon hamar a földre vitte őket. Az egyre délebbre ereszkedő északi jégsapkák, és a globális klíma akkora mértékű változásokat okozott, hogy az északi félteke nagy részén beköszöntött a jégkorszak. A legelső glaciálisokat ezek a majmok már nem voltak képesek túlélni, az életterüknek szolgáló füves puszták is nagyon hamar jégkörnyéki területekké, illetve tundrává váltak. Így a korai emberelődök eurázsiai megjelenése előtt végleg leköszönt az élet színpadáról. 

 

Források:

1 megjegyzés: