Észak-Amerika miocén kori partközeli vizei és azok partvonalai számos különösnek és egyben érdekesnek nevezhető őslénynek a fő élőhelyeként szolgált. Ezeken az őskori partokon számos olyan lény is élt, ami már magán viselte a vízi környezethez való alkalmazkodás kezdetleges formáit, amit az általuk hátrahagyott maradványokban fel is tudunk fedezni. A rokonaikhoz képest tömörebb és áramvonalasabbnak mondható csontváz mellet a sokkal szélesebb kézfej is kiváló szolgálatot tudtak biztosítani ilyen téren. A lágyrészekről ebben az esetben csak a csontokból tudunk következtetni, mivel a tengeri környezetből adódó nedvesség, és a különböző sók nagyon hamar kikezdik a tetemeket, nem is beszélve a partoktól kezdve a tenger sötét fenekén élő különböző fajta dögevők egész seregéig, akik ha tehetnék akkor a csontokat is elfogyasztanák. A kora miocénben a növényevőktől kezdve a ragadozókon át emlősök széles skálája próbált szerencsét, hogy kihasználja a tengerek által nyújtott hatalmas táplálékforrásokat. A ragadozók közül a mai fókák elődei is ebben az időben kezdték birtokba venni a partközeli területeket, azonban mellettük egyik náluk sokkal nagyobb rokonuk is belevetette magát a tengerek habjaiba. Ennek a nemnek képviselői kis túlzással akár ,,tengeri medvéknek" mondhatóak is voltak, ők a Kolponomos-ok.
 |
| Kolponomos.Lucas Lima alkotása. |
 |
| Roman Uchytel alkotása. |
 |
| Parictis, a medvék egyik korai rokona. Julio Lacerda alkotása. |
Tengerre szálló ősemlősök:
 |
| Ken Kirkland alkotása. |
Ebben az időszakban Amerika nem éppen egy ,,gyerekbarát" helynek volt mondható. Belső területeit az olvasók számára remélhetőleg ismert két jellegzetes csúcsragadozó uralta. A bennszülött bölényméretű óriás Daeodon genus tagjai és a jövevény Amphicyonidae-k. A kontinens körüli tengerek és óceánok koronázatlan királya pedig még a laikusok közt is széles körben ismert Otodus megalodon volt. Ezek a szuperragadozók azonban nem mindegyik élőhelyet tudták a saját kis birodalmukba olvasztani. Ilyen területnek bizonyult a Csendes-óceán partvonala és az azokat körülvevő partközeli, sekély, fényben gazdag vizei. Ezen a prehisztorikus senki földjén az evolúció olyan ,,kétéltű" lényeket hozott létre, akik különösebbnél is különösebb megoldásokkal sikerült alkalmazkodniuk és elterjedni ezeken a fövenyeken. A jól átvilágított sekély tengerek a különböző vízi növények számára is kiváló élőhelynek bizonyult, széles tengerifű és moszattelepek növekedtek ezeken a térszíneken, amik persze széles körben magukhoz csalogatták a növényevők egész seregét. Ezen növényevők közül talán a legfurcsábbak a Paleoparadoxia-k, és a Desmostylus-ok voltak.
 |
Desmostylus (fent) és Paleoparadoxia (lent). Gredinia alkotásai |
Ezek az elsőre tengeri vízilovaknak tűnő élőlények az elefántok és a tengeri tehenek kihalt rokonai, akik a Csendes-óceán északi partvidékén széles körben megtalálhatóak voltak Japántól kezdve egészen Közép-Amerika északi végéig. Ez a két állat az oligocénben itt élt hasonló külsővel bíró Behemotops leszármazottjainak tekinthetőek, akik a partvidékek különböző szakaszaira specializálódtak. A tudomány jelen állása szerint a Desmostylus-ok a partközeli és brakkvízű területeket részesítették előnyben, miközben a Paleoparadoxia-k sokkal távolabbra és mélyebbre jutottak rokonaiknál. Míg a partközeli rokonaik legfeljebb csak a 30 méter mély vizekbe merészkedtek, addig ők akár a 150 méter mélységű térségekben is elterjedtek, sőt a nyílt óceáni zóna széléig is merészkedhettek. Az ilyen különleges növényevők mellet említésre méltó a ragadozók egyik máig fennmaradt, igazán különleges ága, mivel ugyanezekbe a vizekbe tették bele a mancsukat először a ma is élő fókafélék ősei. Ezen állatok közül az egyik leghíresebb genus a Puijila volt, akiknek a maradványai Kanadában kerültek elő. Ennek a genusnak a neve az inuitoktól származik, ami eléggé találóan fiatal fókát jelent az ő nyelvükön. Eme kezdetleges vízi ragadozó igazi hiányzó láncszemnek tekinthető a szárazföldön élő menyétfélék és medvék illetve a primitív fókák között. Lábai még nem alakultak át uszonyokká, ujjai közt feltehetően úszóhártya feszült, amivel a parti vizek halállományát képes volt üldözőbe venni. Nem volt elég erős állkapcsuk a puhatestűek kemény vázának a feltöréséhez, ezért is voltak képesek zavartalanul fejlődni a tengeri medvék közelében, mivel nem kellett egymással versengeniük ugyanazon táplálékforrásokért.
 |
| Roman Uchytel alkotása. |
A nehézsúlyú kagylóbontó:
 |
| Hodarinundu alkotása. |
A tenger habjai alatt bújó hatalmas homokfövenyek a vízinövények mellett különböző fajta puhatestűek milliói számára is kiváló élőhelynek bizonyultak. Kagylók, csigák és rokonságuk széles köre telepedett meg ezeken a területeken, ahol a tenger tápanyagain kívül még a szárazföldről idehullott, vagy sodródott szerves hulladék is paradicsomi körülményeket teremtett a számukra. Az elszaporodott fövenylakók meg a környék nagyobb állatai számára voltak kulcsfontosságúak. Alaszka partjain ma is megfigyelhető jelenség, hogy apály idején a barnamedvék felkeresik a felszínre került részeket, ahol karmaik és hatalmas erejük segítségével sikeresen leszüretelik a környék osztrigaállományát. A Kolponomos-ok mai rokonaikhoz hasonlóan szívesen fogyasztották ezeket a puhatestűeket, azonban nem csak táplálékkiegészítésként néztek ezekre a fenéklakókra, állkapcsuk felépítése és fogazatuk vizsgálata alapján a szakértők szerint ezek az élőlények voltak a fő táplálékforrásaik.
Z. Jack Tseng, a Kaliforniai Egyetem paleontológusa és munkatársai eme állat állkapcsának a mélyebbre ható vizsgálata során arra a következtetésre jutottak, hogy ez az állat az alsó állkapcsának elülső, öblös részével szedte le a kagylókat, sőt nem is akármilyen technikával. Az alsó állkapcsát lényegében egyetlen határozott mozdulattal meglendítette, és annak a lendületét kihasználva volt képes felszakítani a sziklához, illetve az aljzathoz ragadt kagylókat. Ennek a módszernek egy egész életen át való használatát köszönthette a ma élő hasonló étrenden élő állatokhoz képest sokkal robusztusabb és keményebb állkapcsának, illetve a fogazatának. A kutatók ezen mozdulatot a kardfogú macskák ölési mozdulatához tudták a legjobban hasonlítani, emiatt ennek a fajta táplálékszerzési módszernek a kifejlődését a konvergens evolúciónak tudják be. A felszakított puhatestűek ezután a mai tengeri vidrákhoz hasonló fogak közé kerültek, amik a fejlett állkapocsizmok által mozgatva semmi nehézség nélkül birkóztak meg a kemény kagylópáncélokkal.
 |
| WSynder alkotása. |
A mai világban nem lehet találni olyan emlőst, amelyik hasonló módszert alkalmazna a puhatestűek elfogyasztásához. Ez a helyzet is megmutatja, hogy egy adott táplálékforráshoz való túlzott specializáció hosszú távon a faj kárára válik. Feltehetően az ebben az időszakban lejátszódott klímaváltozás pecsételhette meg ezen teremtmények sorsát, mivel az egyre hidegebbé váló tengerekből nagy valószínűséggel kiveszhettek a számukra létfontosságú kagylófajok, illetve az élőhelyüknek számító tengerpartok is túl hidegek lettek számukra, vagy éppen el is tűnhettek. Ökológiai fülkéjüket később a sokkal hidegebb vizekben is boldoguló tengeri vidrák vették át, akik a puhatestűek feltörésében már sokkal inkább az eszközhasználatot részesítik előnyben, mint állkapcsaik erejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése