Kolumbiai mamut, a prérik titánja

Az ormányosok a földtörténet egyik legsikeresebb csoportjai közé tartoznak. Törzsfejlődésük során Ausztrália és az Antarktisz kivételével minden egyes kontinensen megvetették a lábukat. Számtalan fajuk élt a világ különböző szélességi körein, a trópusoktól egészen a leghidegebb sarkvidékekig, mostanára azonban csak a trópusok három elefántfaja képviselteti magát eme fenséges állatcsoport utolsó mohikánjaiként. Ősi képviselőik közül talán senkinek sem kell bemutatni a gyapjas mamutot, ami szerte az egész északi félteke talán leghíresebb ősemlőse. Nagyon sok előnnyel rendelkezik a többi társával szemben mind hírnév, mind testi tulajdonságok terén, azonban eme genus számos más figyelemre méltó fajjal rendelkezik, amelyek sajátságaikkal talán még északi bundás rokonukat is maguk mögé utasítják. A pleisztocén kori észak amerikai megafauna egyik legnagyobb tagja volt, fennmaradt nyomát azonban nemcsak a csontokban kell keresni. Nevében nem másnak állít tiszteletet, mint Kolumbusz Kristófnak, Amerika jelképes felfedezőjének. Ez az állat a kolumbiai mamut.

Kolumbiai mamutok a BBC által 2013-ban megjelent Jégkorszak óriásaiból.

A kolumbiai mamut az elefántfélék családjának Mammuthus genusának egyik kihalt tagja. Grandiózus méretekkel rendelkezik. 4 méter feletti marmagassággal és 8-10 tonnásra becsült súllyal , amihez még hozzátartozott egy pár 4-5 méter hosszúságú agyar is. Mamutmércével is hatalmas termetétől talán csak az elterjedési területe nagyobb. Észak-déli irányban Dél-Kanadától egészen Nicaraguáig, a keleti parttól egészen a nyugati partokig széles körben megtalálható volt. A paleontológusok erről az állatról relatíve rengeteg információval rendelkeznek, mivel Amerika szerte számos lelőhely bír tetemes mennyiségű mamut csontokkal. Jó példa az ilyen helyekre a Los Angeles-i Rancho La Brea világszerte híres kátránytavai, ami a mamutok mellett az amerikai megafauna majdnem minden tagját képes volt csapdába ejteni, és megőrizni a maradványukat évezredeken át.

Peter Schouten alkotása.

Eme mamut ősének a felkutatása a szakemberek számára a mostani időkig eléggé nehézkes volt. Régebbi feltételezések szerint ennek az ormányosnak az őse az Európában és Közép-Ázsiában élt déli mamut lehetett, azonban ez a faj nem tudhatott volna átkelni Beringián, mivel északabbra csak az interglaciálisok idején tudott felhatolni, és feltehetően azokban a szakaszokban a Bering-földhíd tengervíz alá kerülhetett, hasonlóan a mai állapotához.

Déli mamut. Roman Uchytel alkotása.

A déli mamut a melegebb éghajlatú tájak mamutja volt, azonban ez nem azt jelenti hogy nem is áll rokonságban vele. A fogmaradványokon végzett kutatások megállapították, hogy a kolumbiai mamut őse a déli mamutból kifejlődött sztyeppei mamut volt, ami már a hidegebb időszakokat is képes volt túlélni az északi tájakon. Ezen a nyomon elindulva a tudósok feltételezik hogy a kelet-ázsiai sztyeppei mamut populációk át tudtak kelni Beringián, és sikeresen gyarmatosítani tudták az Újvilágot. A fajonként változó külső jegyek és a genetikai távolság ellenére mindhárom említett mamutfaj nagyon hasonló életmódot folytatott. Az akkori fauna egyik leghatalmasabb tagjai voltak, akik a ma is élő rokonaikhoz, a Loxodonta és Elephas genusba tartozó afrikai, erdei és ázsiai elefántokhoz hasonlóan kulcsfontosságú szerepet játszanak a környezetük fennmaradásában. Folyamatosan vándorolva nem tudják az összes növényt elpusztítani, viszont a gyengébb, vagy könnyebben elérhető növények elfogyasztásával, illetve a kiváló táptalajnak felhasználható trágyájuk elszórásával elősegítik az életképes növényzet megerősödését és annak elterjedését. Afrikában a füves szavannák jelentős százaléka nem is tudott volna létrejönni az elefántok környezetalakító tevékenysége nélkül. A facsemeték elfogyasztásával meggátolják azt, hogy a szívós akáciák és egyéb fafajok ellepjék a végtelen síkságokat. Érdekesség, hogy a sztyeppei mamutból Eurázsiában a gyapjas mamut fejlődött ki, ami az idők során elterjedt Észak-Amerikában is. A két genetikailag közel álló faj kapcsolatáról a továbbiakban szó lesz.

A sztyeppei mamut egyik legjobban megőrződött maradványának a rekonstrukciója. A szerbiai Kikinda mamut. DiBgd alkotása.

Sziklakozmetika:

Sonoma híres sziklái.

A kaliforniai Sonoma környékének napfényes füves térségét néhány geológiai és paleontológiai szempontból is igazán érdekes képződmény díszíti. A pusztából hatalmas kékpala sziklák emelkednek ki, ami még nem is lenne meglepő, mivel Amerika ezen területén eme nagy nyomáson keletkezett metamorf kőzet igen gyakorinak számít. Kicsit közelebbről megvizsgálva a sziklákat, csiszolásra, illetve dörzsölésből származó nyomokat fedezhetünk fel rajtuk. A szél is képes hasonló munkát végezni a sziklán, mikor az általa szállított finom törmeléket nagy erővel és sebességgel a kőzet felszínéhez üti. A sziklák ezt a fajta felszínalakító formának a nyomait viselik, azonban a nagy, tompára dörzsölt felületeket mégis más hozta létre. A pleisztocén vége felé a mai Sonoma tengerpartja helyén a tudósok véleménye szerint nyílt füves puszták helyezkedtek el, mivel a tengervíz jelentős százaléka az északi félteke hatalmas, több kilométer vastag jégmezőibe voltak befagyva.

A szakértők álláspontja szerint a végtelen préri gazdag növénykínálata nagy területről vonzotta a különböző fajta nagytestű növényevőket, akik ezeket a kiemelkedő sziklákat a puszta kíméletlen szelei ellen való búvóhelyként is használták, illetve a különböző szennyeződések és paraziták eltávolítására is igénybe vették ezeket a nem is túl puha, de durvának sem mondható sziklákat. A mamutok, bölények és más nagytestű emlős mellet a korai embereknek is nagy jelentősségűek voltak ezek a kiemelkedések.

Breck Parkman, Kalifornia állam egyik híres régésze azt a teóriát hozta létre, hogy a környék emberi benépesedésében is nagy szerepet játszottak ezek a sziklák, mivel alapanyagot biztosítottak a fegyvereikhez, és az állatok gyakran tartózkodtak ezeknek a ,,menedékeknek" a közelében.

A 2013-as Jégkorszak óriásaiból a jelent, ahol egy mamut vakarózásra használja a sziklafalat.

Jefferson mamut:

Két Jefferson mamut, akik egy rövidfejű medvét üldöznek el a zsákmányától. Jagroar alkotása.

A természetben számos esetet találhatunk arra, hogy a genetikailag közel álló állatfajok egyedei különböző okok miatt elkezdenek egymás élőhelyébe behatolni, és a két faj genomja keveredik, ezáltal egy köztes forma jön létre, ami mindkét fél vonásait hordozza magán.

A két mamutfaj elterjedési területe Észak Amerikában.

A mai időkben erre jó példa a szintén Amerikában fellelhető grolar medve ( jegesmedve és barna medve hibridje) illetve Afrikában a gyűrűsfarkú víziantilop és a zambézi mocsáriantilop keverékéből származó hibrid antilop, ami még mindig nagy fejtörést jelent a zoológusok számára. Hasonló eset történhetett a pleisztocén kori középnyugaton és a Nagy-tavak környékén, mivel az ott talált mamutmaradványok mind a gyapjas, mind a kolumbiai mamut jellemvonásait magukon hordják. 4 méteres marmagasságát és ebből következtethető nagy tömegét feltehetően kolumbiai felmenőitől kaphatta, északi őseinek a vonásait a tudósok szerint úgy hordozhatta, hogy képes volt a hidegebb időszakokra vastagabb bundát növeszteni, mint délebbi területeken élő mamutok. A különböző morfológiai jegyektől eltérően a feltételezett életmódjuk a szakértők szerint nem nagyon különbözhetett felmenői életmódjától.

Jefferson mamut, aminek a hátán megfigyelhető a vedlésben lévő bundázat.

Emberrel való kapcsolata:

Paleoindián zsákmány után kutat Mexikó hegyeiben. TheSax66 alkotása.

A mai ember megjelenését Amerikában, és az ott okozott hatásait már lassan a leglaikusabbak is úgy ismerik , hogy akár legmélyebb álmukból felkeltve is helytálló szavalatot tudnának belőle kihozni. A híres Clovis lándzsahegyek talán létre sem jöhettek volna, hogyha ezek a gigászok és a hasonló súlycsoportban mozgó társaik nem lettek volna olyan ínycsiklandó célpontok a paleoindiánok számára. A farokbojtjától kezdve az agyara hegyéig ezen állat minden porcikája hasznosítható volt a vadászó-gyűjtögető törzsek számára. Egy ilyen elejtett példány akár több heti hússzükségletüket tudta pótolni, nem kihagyva természetesen a kiváló szerszám alapanyagnak minősülő csontokat és az agyarat. Amerika szerte lehet találni például a lapockacsontunkból készült kezdetleges ásókat, meg fejszefejeket. A mamutcsontvázak környékén is számtalanszor kerültek elő az egyszerű szakócáktól kezdve a híres Clovis lándzsahegyekig mindenfajta kőeszköz, amelyek erőteljes használat nyomait viselték. Azonban ezek az óriások az indiánok mitológiájában is hatalmas nyomot hagytak. Az azték mitológiában szó van egy quinametzin nevű mitológiai óriásfajról, akik a folklórjuk szerint az indiánoktól is sokkal régebben éltek azon a területen. Félelem és tisztelet övezte ezeket a lényeket. Annyira tisztelték ezeket a mitológiai gigászokat, hogy az azték kultúrában nagy tiszteletet örvendő Tenoch tőlük származtatja magát. Tenoch egy 1300-as évekbeli azték vezető volt, aki megalapította az aztékok fővárosát, Tenochtitlan-t. Eme lény eléggé nagy hasonlóságot mutat az ókori görögök küklopszával, emiatt itt is megfigyelhető, hogy a különböző ősmaradványok számos mitológiai lény ihletői lehettek.

A közép amerikai óriás.

Prehisztorikus titánok harca:

A múzeum falán látható festmény, ami a két állat ,,nagy " jelenetét ábrázolja.

1962-ben Ben Ferguson és George McMillan földmérők találtak rá erre az igazán különleges leletre a nebraskai Crawford városának külterületének északi részén. A földből két kolumbiai mamutbika maradványa került elő, azonban elég meglepő pozícióban találták meg őket. A két törött agyarú mamutbika feltehetően a párzási jogok megszerzéséért harcba keveredtek egymással, azonban a csatározás következtében az épen maradt agyaruk fennakadt az ellenfelük homlokán. A leleteket a Nebraska- Lincoln egyetem munkatársai szinte azonnal kezelésbe vették a nem mindennapi mamutpárost. Daniel Fischer, a Michigani Egyetem mamutokra és masztodonokra specializálódott paleontológusa az agyarukból vett apró minták alapján meghatározta, hogy az összekuszálódott bikák a negyvenes éveikben járhattak, mikor ez az apró baleset elérte őket. A két szerencsétlen ormányos valószínűleg hosszú időn keresztül volt így egymásba akaszkodva, lefeküdni vagy oldalirányba elmozdulni egyáltalán nem volt esélyük. Végül az éhezés és a szomjazás a kíméletlen prérin földre kényszerítette eme több tonnás, feltehetően tesztoszterontól elcsigázott óriásokat.

A páros 2005 óta megtekinthető a crawfordi Trailside Természettudományi Múzeumban.

A Utah-i Upper Sand Island homokkő terület egyik sziklafalán 13-11 ezer évesre datált sziklakarcokat fedeztek fel a tudósok, amin kettő kolumbiai mamut és egy őskori bölény is felfedezhető. Hasonlóan az Európában talált mamut rajzokhoz, ezek az állatok is feltehetően a nagy jelentőségük miatt kerültek ábrázolásra. Apró érdekesség hogy a bölényfigura az sokkal nagyobb volt mindkettő mamut alaknál. Ennek okát a tudósok még mindig nem tudták megfejteni.

A pleisztocénkori Észak-Amerika határtalan prérijeinek titáni vándora, számos kortársához hasonlóan 10 ezer évvel ezelőtt a klímaváltozás miatt legelőterületeinek nagy részét elvesztette, emellett még a fokozódó emberi vadászat pusztítását már nem bírta ellensúlyozni, mivel lehetséges, hogy a mai elefántokhoz hasonlóan alacsony szaporodási rátájú állat lehetett, mivel rengeteg energia és idő kellett ahhoz hogy egyetlen borját felnevelje. A különböző tényezők egyre nagyobb nyomását már nem bírta, így végleg eltűnt ez a titán az élet színpadáról.