Megatherium és a többiek, avagy egy nagy lajhárismertető

Sokaknak ismerős lehet az Ősállatok között című dokumentumfilm sorozatból az a jelenet, mikor a kardfogú macskák már lakmározni készülnek a frissen zsákmányolt Macrauchenia-ból, amikor a bozótosból hirtelen megjelenik egy 4 tonnás lélegző húserődítmény, ami egyetlen karlendítéssel a másvilágra küldi a vele kekeckedni próbáló Smilodon-t. Végül megszerzi ezzel a jutalmát, hogy elorozza a dögöt.

MickeyMayRex

A valóságban viszont kissé másként fest az egész helyzet. A dél-amerikai óriáslajhárok közt is a talán a legnagyobb és a leghíresebb a Megatherium americanum volt, ami maga 6 méteres test hosszúságával és akár 5 tonnát is elérő testtömegével egy mozgó húshegyként magasodott minden állat fölé. Egy olyan monstrum, ami a két mellső lábán hatalmas karmokat hordozott, amivel könnyen el tudta rontani bármelyik környékbeli ragadozó napját. Az ilyen külső fegyverrel büszkélkedő állatnak azonban volt még egy belső, rejtett védvonala is, ami akár életmentőnek is bizonyulhatott szorult helyzetben. Eme rengeteg titkot rejtő behemót képes volt akár 4 méter magasra is felágaskodni, ezzel kiemelkedve a dél-amerikai pampák és ligetes puszták mozaikjából.

Peter Schouten

Az óriáslajhárok mai fán élő és lassú rokonaikhoz hasonlóan a vendégízületesek öregrendjébe (Xenarthra), azon belül a szőrös vendégizületesek (Pilosa) rendjébe, és a lajhárok (Folivora) alrendjébe tartoznak, ám azon belül egy külön családot alkotnak ezek az állatok óriáslajhárfélék (Megatheriidae) néven. A lajhárok mai legközelebbi rokonai a hangyászok, és velük együtt alkotják a Pilosa rendet. Számtalan fajuk barangolt Dél-Amerika tájain, de ez a család volt az egyike azoknak az állatoknak, akik a nagy amerikai faunacsere idején elterjedtek Közép és Észak-Amerika jelentős részén, és sikeresen beilleszkedtek a helyi táplákékhálózatba. Genusának legnagyobb képviselője volt, ősének feltehetőleg a késő miocénben élt Promegatherium-ot tartják, aminek a maradványait szintén Argentínában fedeztek fel.

A lajhárfélék első képviselői a korai oligocénben jelentek meg nagytestű, földön élő növényevőkként Dél-Amerikában, ahol a levélevő életmódjuk még jobb kihasználása és a minél több táplálék megszerzése végett ezeknek az élőlényeknek a leszármazottjai két fő stratégiát részesítettek előnyben. Az egyik fele a fán lakó életmódot választotta, ahol a kalóriaszegény táplálék miatt szinte ,,energiatakarékos” életmódot folytatnak. Ide tartoznak a ma is élő kétujjú, illetve a háromujjú lajhárok családjai. A másik fele azonban a talajon maradt, és megnagyobbodott testméretükkel kívánták elérni a finomabb leveleket és hajtásokat. Az első ilyen jellegekkel rendelkező genus a Hapalops volt. Eme miocénben megjelent nem fajainak kövületei Brazíliából, Bolíviából, Kolumbiából és Argentínából is előkerültek. A genus tagjai alig voltak nagyobbak 1 méternél, a földön valószínűleg már a csuklóin járhattak, azzal óvva ívelt karmait, amit már használhatott arra, hogy felkapaszkodjon a fákon a levelekért, vagy az ágakat lehúzhatta vele.

Roman Uchytel

 

A Megatherium az óriáslajhárfélék családjában talán a leghíresebb genus nevet foglalhatja el, de emellett volt rengeteg más érdekesnek tűnő alcsalád is ebben a családban, ami kisebb vagy nagyobb vonásaiban is különbözhetett tőle, ezzel téve színesebbé a Megatheriidae családot.

Eremotherium:

Néha emlegetik pánamerikai földilajhároknak is őket, mert ez a genus volt a családban nemcsak, hogy az egyik legnagyobb, hanem az egyik legszélesebb körben elterjedt is. Maradványaikat Észak- Karolinától kezdve Brazíliáig rengeteg helyen felfedezték, de a legtöbb maradvány nagyrészt dél-amerikai és floridai. Méreteiben nem sokat különbözött a Megatheriidae fajoktól.

Leogon

Mylodon:

A Mylodontidae családba tartozó nem volt. Egy időben a Megatheriidae nem közeli rokonának gondolták, de kiderült, hogy mindkettő két külön családba tartozik. 1 tonnás testsúlyával és 3 méteres hosszúságával relatíve kicsi földilajhár volt, de méretéből adódóan képes volt a félsivatagi környezettől egészen a hegyvidéki területekig bárhol megélni. Ezt a feltevést az Argentína és Chile területén széles körben talált Mylodon leletek támasztják alá.

Megalonyx:

A Megalonychidae családba tartozó nem volt. Méreteik nagymértékben megegyeztek a Mylodontidae lajhárokkal. Észak-Amerikában Alaszkától Mexikóig, a keleti parttól kezdve a nyugati partig mindenfele megtalálták a kövületeit. Latin neve egy félreértésen alapszik, mert legelső maradványaikat hatalmas kihalt oroszlánénak tulajdonították. A genus egyik leghíresebb faja: a Megalonyx jeffersonii a nevét Thomas Jeffersontól, az Amerikai Egyesült Államok harmadik elnökétől kapta.

Thalassocnus:
Erről az eléggé különlegesnek számító nemről a korábbiakban már készült bejegyzés. Blog cikk róla, itt!

 Roman Uchytel

Visszatérve a Megatherium-ra, az első maradványok 1788-ban fedezte fel Fray Manuel de Torres a Luján folyó partján 65 kilométerre nyugatra Buenos Aires-tól Argentína északi részén. A felfedezett majdnem teljes csontváz ezután a Madridi Természettudományi Múzeumba szállították, ahol Juan Bautista Bru spanyol művész fantáziájára bízva a maradványokat összeállította a legelső csontváz rekonstrukciót az állatnak, bár mivel nem ismerte a mellső lábain lévő karmok pontos helyzetét, ezért úgy helyezte el a mellső lábait, hogy tenyérrel lefelé és négy lábon állt az állat. Ezen illusztrációk alapján dolgozta ki és rendszerbe határozta George Cuvier francia zoológus, geológus, a paleontológia egyik úttörője.

Különös csontvázából adódóan pár eléggé furcsa spekuláció látott napvilágot az állat életmódjával kapcsolatban. Volt olyan is, ahol föld allati emlősként képzelték el, máskor meg fán lakó teremtménynek is gondolták ezt a pár tonnás behemótot. A föld allati rész azonban nem teljesen hülyeség, mert az óriáslajhárok maradványait rengetegszer fedezték fel barlangrendszerekben, víznyelőkben, sőt egyes esetekben saját maguk igényeire szabtak nagyobb üregeket, amiket még mostanság is meg lehet találni Amerika szerte. Tényleges okát a tudósoknak nem sikerült megállapítani, talán búvó és pihenőhelyül szolgálhatott az elemek és a ragadozók ellen, vagy éppen a téli hibernáció helyeként szolgáltak ezek az üregek. A Megatherium-hoz hasonló állatok nagy nyomait viselő üregekre eddig nem találtak a tudósok, és az ilyen járatok túl kicsinek számítanak ezeknek a lényeknek, ezért az is feltételezhető, hogy ilyen üregeket csak a kisebb termetű lajhárok használhatták, ezzel is javítva a túlélési esélyükön.

 Az ehhez nagyon hasonló kinézetű üregekben gyakran találni karmolásra utaló nyomokat is a falon.

Az óriáslajhárok számtalan külső furcsaságuk mellett rengeteg érdekes dolgot rejt a testük belseje is. Mumifikálódott bőrmaradványok vizsgálva a tudósok kicsi, 5-20 milliméter szélességű képződményeket találtak a mintákban. Ezek a képződmények valójában apró osteodermák (bőrcsontok) voltak. Ezek a bőrcsontok a mai vendégízületeseknél is megfigyelhető, a mai övesállatok páncélzatának szarulemezei is ilyen bőrcsontokon keresztül csatlakoznak az állat testéhez. Az óriáslajhároknál ezeknek az osteodermáknak nagy valószínűséggel a sűrű szőrzet mellett még a bőr hámja is plusz takarást nyújthatott, és így egy rejtett, páncélingként funkcionáló pajzsot tett az evolúció eme óriások mancsába. A kisebb karmolásokat könnyedén tudhatta hárítani, de a nagyobb behatások erejét legalább csökkenthette, vagy éppen megnehezítette a ragadozók dolgát abban az esetben hogyha biztos harapást akarnak találni ezen a nem éppen picike állaton.

Egy mumifikálódott bőrlenyomat, és a feltételezett rekonstrukciója a bőrnek.

Táplálkozás szempontjából is sok fejtörést okozott a Megatherium a tudósoknak. Az egyik legelterjedtebb elmélet szerint mindenevő élőlényről van szó, aki némi állati fehérjével is kiegészítette a táplálékát, azzal, hogy termeszvárakat rongált meg, vagy éppen a ragadozók által elejtett zsákmány maradékából falatozgatott, vagy éppen a frissen elejtett vadtól elűzte hatalmas méretét kihasználva a rendszerint nála kisebb húsevőket. Ezt az elméletet akarja megcáfolni az Frankfurti Senckenberg múzeum kutatói azzal a vizsgálatukkal, hogy elemezték a Megatherium csontok megmaradt kollagén maradványok szén- és nitrogénizotóp összetételét. A kutatás eredménye azzal zárult, hogy a csontok jelentősen több szénizotópot tartalmaznak, hasonlóan a teljesen növényevő életmódú állatok csontozatához. Azonban meg kell itt említeni, hogy tökéletesen húsevő, illetve növényevő nem létezik, az óriáslajhároknak is szükségük volt fehérjére, csak azt a fehérjét nem húsfogyasztással pótolták. (Ill. legfeljebb ritkán.)

Növényi táplálékát azonban nemcsak a fák lombjáról tudta megszerezni, hanem erős és nagy fogazata által a keményebb, és húsosabb növények is szerepelhettek az étlapján, és ezen tulajdonságot kihasználva voltak képesek az óriáslajhárok megvetni a lábukat mindkét amerikai kontinensen és kitartani a pleisztocén végéig. Az ember megérkeztével ezek az állatok is vadászat alá kerültek, és tovább csökkentették az eleve is lassan szaporodó faj túlélési esélyét. Egy 2014-ben az új-mexikói White Sands Nemzeti Parkban a ,,megatrack” side környékén drón segítségével talált emberi lábnyomok a számtalan korábbi teve és lajhár lábnyom mellett alátámaszthatják azt a feltételezést, hogy a lajhárok is lehetséges zsákmányállatok voltak. A kőzetben megőrződött lábnyomok hol éppen azt őrizték meg, hogy a lajhár a karmát végighúzza a talajon, hol meg éppen azt, amikor rá nehezedik az állat a puha talajra. Körös körül meg az emberek nyomai is felfedezhetők.

 A White Sandi nyomok eredetének egyik lehetséges magyarázata

Életmódjáról nagyon nincs információnk azzal kapcsolatban, hogy társas állat volt, vagy inkább magányos életmódot folytatott, de a ma élő fán lakó lajhárokhoz hasonlóan kicsinyeiket nagy gondossággal nevelhették és óvhatták mindenfajta veszélyforrástól. Életmódjáról azt feltételezzük, hogy teljesen nyílt pusztákat kerülte, mert testfelépítéséből adódóan nem a legeléshez, és a nyílt pusztán való léthez alkalmazkodott, de ahol nagyobb cserjéket és fákat is talált, ott már nagyobb valószínűséggel telepedett meg. Ligetes pusztáktól kezdve a sűrű erdőkig valószínűleg mindenhol megtalálható volt. Vegetáriánus életmódjuk miatt a fákat nemcsak a levelüktől, hanem a gyümölcseiktől is megszabadították, a nagyobb cserjék sem úszták azt meg hogy a lajhárok étlapjára kerüljenek.

Számos dolog még megválaszolatlan marad, vagy maradhat ezeknél a lényeknél. Például, hogy az egyes nemek között mennyiben lehetett eltérés a viselkedésükben, esetleg a bundájuk mintázatában. Az a tény sem kizárható, hogy egyes nagy termetű genusok képviselői elefántokhoz hasonlóan minimális szőrzettel rendelkeztek, vagy éppen téli és nyári szőrzetet is növeszthettek a hidegebb éghajlaton élő társaik. A Megatherium is rejteget még titkokat a paleontológusok előtt, de mindig az egyik legközkedveltebb földilajhár marad a paleontológia kedvelői közt.

Mark Witton alkotása, erősen hipotetikus minimális szőrzetű Megatherium és kicsinye.

Forrás:
http://blogs.discovermagazine.com/crux/2017/03/28/paleoburrows-south-america/#.XdLKONV7lPY
https://raftingmonkey.com/2017/09/25/sloth-bones-that-are-only-skin-deep/
https://www.sciencedaily.com/releases/2017/04/170418094855.htm
http://www.prehistoric-wildlife.com/species/m/megatherium.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93ri%C3%A1slajh%C3%A1r
https://index.hu/tudomany/2018/04/28/kozos_labnyom_bizonyitja_hogy_az_oriaslajharok_egyutt_eltek_az_emberekkel/
https://www.deviantart.com/leogon/art/Eremotherium-laurillardi-581890811
https://www.deviantart.com/mickeyrayrex/art/Unusual-Scavenger-725203538
https://www.deviantart.com/mickeyrayrex/art/Sloths-of-Land-Tree-and-Sea-820502678
http://studioschouten.com.au/artwork/giant-ground-sloth-pampas-deer-common-rhea/
https://www.pinterest.es/pin/528821181217527155/
http://www.copyrightexpired.com/earlyimage/bones/sharp/display_flammarion_megatherium.htm
https://252mya.com/products/megalonyx-jeffersonii-royalty-free
https://prehistoric-fauna.com/Thalassocnus
https://prehistoric-fauna.com/Hapalops
http://markwitton-com.blogspot.com/2019/10/megafuzz-under-microscope-how-credible.html