Oldalak

2018. augusztus 3., péntek

Könyvkritika - Paleoart: Visions of the Prehistoric Past



Indítsunk személyes háttérsztorival. Gyerekkorom ősállatos képeskönyveinek javát nem túl színvonalas illusztrációk töltötték meg. De, hála egy osztálytársamnak, ismertem az 1972-es (hazai megjelenésében ‘85-ös) klasszikust, az Élet az ember előtt című könyvet, tele a hajdani cseh festőzseni, Zdenêk Burian munkáival. Lenyűgözött, hogy régen mennyire másképp ábrázolták egyik-másik ősállatot az újabb elképzelésekhez képest. Hát még hogy elképedtem, mikor megismertem a még korábbi, 19. századi próbálkozásokat: a négykézláb járó Megalosaurust, az orrszarvas Iguanodont meg azokat a kísérteties, sötétben vonagló, démonszerű tengeri hüllőket. Vajon ezeket ki álmodta meg, és miért így néztek ki?

Burian 1941-es Giraffatitan festménye nagyon pontatlan, mégis nagyon szép.
A kép felújított változata megtalálható az Élet az ember előtt eredeti kiadásában
és a Paleoartban is.
Stephen Jay Gould Reconstructing (and Deconstructing) the Past című, e témáról szóló esszéjével Az Élet könyve nevű kötetben találkoztam Ősvilágunk képekben: az előítéletek hatalma címen. Kisiskolásként még csak félig kapiskáltam, hogy mi is a lényege (az itt-ott igen szabados és több sebből vérző magyar fordítás nem könnyítette meg a dolgom), de azóta többször átolvastam, és rádöbbentem, mennyi minden alakította a paleoművészet lassan kétszáz évre visszatekintő történetét. Nem csak tudományos, de kulturális tényezők, hagyományok, előítéletek is.
Bárcsak volna egy könyv, ami kimondottan erről ír, az őslény-ábrázolás teljes történetéről, a paleoművészet legfontosabb és legszebb darabjaival illusztrálva. Egy nagy volumenű, képekben és információban is gazdag kiadványt képzeltem el, de arra persze nem gondoltam, hogy mekkora munkával, mennyi pénzzel járna egy ilyen könyv megalkotása, és lenne-e rá fogyasztói igény.

Próbálkozások pedig történtek e téren, talán az egyik legnevezetesebb példa Martin J. S. Rudwick 1992-es Scenes from Deep Time: Early Pictorial Representations of the Prehistoric World című könyve, mely az őskor megjelenítésének legkorábbi szakaszait vesézi ki, s melyre Gould esszéje is többször reflektál. 2002-ben adta ki az amúgy nagyszerű Allen A. Debus, az őslény-ábrázolások történetének szakértője, Paleoimagery: The Evolution of Dinosaurs in Art című könyvet, de sajnálattal tudtam meg, hogy a kötet csak rossz minőségű, fekete-fehér illusztrációkat tartalmaz. A 2008-as A History of Paleontological Illustration hasonló kritikákat kapott, így azt is nagy ívben elkerültem. Milyen művészeti könyv az ilyen? Sokan a szintén 2002-es Dinosaur Imagery: The Science of Lost Worlds and Jurassic Art című könyvet tartották a legjobb paleoművészeti kiadványnak, de ez nem konkrétan a “műfajjal”, hanem csak a könyv szerzője, John Lanzendorf személyes művészeti gyűjteményével foglalkozott.
Aztán beindultak a dolgok. 2012-ben jelent meg Steve White Dinosaur Art: The World’s Greatest Paleoart című remeke, melyben tíz kortárs alkotó válogatott képgalériája és interjúja található. Ezt követte a kimondottan Julius Csotonyi munkásságával foglalkozó “spin-off” 2014-ben, majd a Dinosaur Art II 2017-ben. Csakugyan 2012-re datálható a nagy jelentőségű All Yesterdays: Unique and Speculative Views of Dinosaurs and Other Prehistoric Animals, melynek célkitűzése a paleoművészet bevett kliséinek kielemzése és felboncolása. Aztán ott van a 2017-es The Art of the Dinosaur: Illustrations by the Top Paleoartists in the World, valamint Mark Witton paleoművész és -blogger 2016-os Recreating an Age of Reptiles és 2018-as The Palaeoartist's Handbook: Recreating prehistoric animals in art című könyvei. Ma már tehát nem szűkölködünk az őslény-ábrázolás művészetével, tudományos és szépművészeti hátterével foglalkozó kiadványokban.

Na jó, de hol van, amelyik a történelmével foglalkozik? A régi nagy alkotókat már nem lehet meginterjúvolni, de műveik megérdemlik, hogy kielemezzék és megfelelő kontextusba helyezzék őket. Ezért örültem meg, amikor ráleltem Zoë Lescaze és a Taschen kiadó Paleoart: Visions of the Prehistoric Past című, mérföldkő jelentőségű (és súlyú) darabjára, mely 2017-ben jelent meg. Mind ezidáig ez áll a legközelebb ahhoz az “ideálhoz”, amit akkor elképzeltem. De azért még mindig elég messze van attól.

A kiadó könyvhöz készült promóvideója, benne a szerző, Zoë Lescaze.

A könyv az 1830-től 1980-as évekig tartó időszak paleoművészetét vizsgálja a világ különböző részeiről, bár egy domborműtől eltekintve kimondottan a 2D-s alkotásokra, rajzokra, metszetekre, festményekre, freskókra koncentrál. A “Dinoszaurusz reneszánsz” utáni időszak és a paleo-szobrászat már nem fért a kötetbe, de nem is férhettek volna. Csak a ‘80-as évek óta történt paleoművészeti változások megérdemelnének egy önálló könyvet. Lássuk, hogy ami viszont belefért, arról miképp értekezik.
Először is, a könyv hatalmas, szemet gyönyörködtető, minőségileg szinte kifogásolhatatlan. Alig találtam polcot, ahol elfér. A kötés, pikkelymintás dombornyomott borítóján mélyesztett dinólábnyommal nagyon igényes, a papír jó vaskos, és a képek minősége előtt le a kalappal -- képpontok nincsenek, semmi részletük nem veszett el. Ennél már csak az lenne autentikusabb, ha az eredetiket látnám. Minden elismerésem az írónőnek, aki az egész világot bebarangolta, hogy felkutassa nemcsak a leglátogatottabb amerikai múzeumokban látható, legismertebb nyugati paleo-képeket, hanem az európai és orosz tárlatok elhagyatott raktáraiban megbúvó, elfeledett érdekességeket is, amiket talán évtizedek óta nem látott senki.


A könyvet felütve, mint valami mozifilmnél, a “Taschen Presents” felirat fogad, majd egyet lapozva egy négy oldal széles, kihajtható Benjamin Waterhouse Hawkins festményen jelenik meg maga a cím. Ez aztán a prezentáció, a könyv rögtön az egekbe röpíti elvárásainkat. Teljesíti-e őket?
Walton Ford paleoművész, aki egyébként a könyv ihletője volt, szolgálja a bevezetést. Mi is a paleoművészet? Nem az ősemberek festészete, mint ahogy a szó hallatán egyesek gondolják. A paleoművészet igazából több minden. Elsősorban az őslények többnyire tudományos indíttatású ábrázolásának művészete. Másfelől, amint arra Ford kiválóan rátapintott, egy kétszeres időgép is: visszavisz minket nemcsak az őskorba, hanem a 19., 20. század szemléletvilágába is. Úgyszólván a paleoművészeti alkotásokon keresztül azt látjuk, hogy vélekedtek a régi idők emberei a még régebbi időkről, avagy Rudwick szóhasználatával élve a szinte felfoghatatlanul messzi “mély időről”.
Ford hozzájárulása egyébként itt véget is ér, azaz a könyvön igazából Lescaze kisasszony meglátásai vezetik végig az olvasót. Én egyikükről sem hallottam azelőtt, és bevallom, kicsit féltem, hogy a könyv beleillik-e vagy sem abba a modern paleoművészeti diskurzusba, amit például Darren Naish, John Conway, C. M. Kosemen, Mark Witton vagy Steve White képvisel. Nos, Ford és Lescaze leszögezik, hogy ők egészen más megközelítést választottak, és ez talán a könyv legmegosztóbb aspektusa: a paleoművészetet művészeti és kulturális oldalairól vizsgálja, tudományos hátterét pedig szinte mellékesként kezeli. Persze, a téma megérdemli, hogy mindkét oldalról kielemezzék, de egyiket sem szabadna a másik elé helyezni.
Az újszerű, tudományos dinoszaurusz ábrázolásairól híres Gregory Paul például sosem rejtette véka alá, hogy erősen elítéli Zdenek Burian munkásságát, mert az ő őslényei nem elég tudományosak. Nem érdekli, mekkora művészeti értéket képviselnek, vagy hogy a művész milyen nehéz körülmények közt, a fosszíliákhoz való hozzáférés lehetőségétől megvonva alkotott. Ha képei nem precízek, Paul számára értéktelenek. Lescaze e nézet másik oldalát képviseli. Néhol szinte magasztalja a tudományos bizonyítékokkal való szabados bánásmódot, a tények és az élethűség elferdítését az esztétika és a mögöttes mondandó kedvéért. Pedig, Gouldot idézve, “műfajunk a művészi és a tudományos képzelet összefonódásából alakult ki”. Néha egyik erőteljesebben érvényesül a másiknál, de egyik felet sem szabad elhanyagolni. Márpedig azzal, hogy a könyv csak a paleoművészet kulturális és művészeti oldalára fókuszál, legfeljebb fél-meglátásokkal tud szolgálni. Bárcsak lett volna egy tudományos társíró, bárcsak az írók kikérték volna a fentebb említett személyek valamelyikének véleményét, hogy kiegészítsék sajátjaikat.

Már itt leírom, szerintem a könyv legnagyobb negatívuma pont az, hogy terjedelme ellenére milyen keveset mond, milyen gyorsan letudja egy-egy fejezetének témáját, s máris áttér a következőre. Második legfőbb hibája pedig az a számos amatőr szintű tárgyi tévedés, ami felett teljesen értetlenül állok. Egy ilyen nagyszabású könyvet nem lett volna szabad csak egy íróra bízni, főleg ha ilyen felszínes ismeretei vannak az őslénytanról. Bármennyire is jártas a művészettörténetben (márpedig Lescaze nagyon is ért hozzá), a paleoművészet nem csak művészet. Tudományos oldala is van. A tárgyi tévedéseket az alábbiakban részletesebben bemutatom.
Ám szerencsére a művészet is sok témával szolgál, és a könyv ezek kifürkészésében jeleskedik. Megvizsgálja a bemutatott alkotók életét, személyes és társadalmi hátterüket, valamint történelmi körülményeiket, és ezeken keresztül igyekszik narratívákat felállítani munkásságukról, s a klasszikus paleoművészet egészéről. A szerző észrevételei néhol erőltetettek, de összességében érdekes olvasmányt nyújtanak, és minden fejezet felfed olyan érdekességeket, furcsaságokat, melyek nagyban átszínezhetik véleményünket a bemutatott emberekről. A fejezetek egyébként ugyanazt a felépítést követik: képekkel díszített szöveges rész (melynek hossza fejezetenként változó), majd képgaléria. Érdemes még megjegyezni, hogy a legtöbb fejezetben a központi témákon és alkotókon túl kevésbé ismert művészeket is megismerünk és tőlük is láthatunk képeket. A könyv így elkerüli azt a téves látszatot, hogy a paleoművészet története mindössze egy maréknyi személy köré összpontosult.

A Jurassic Park ükapja, a kép, mely megtörte a jeget és iparággá emelte tette
az őslények képi ábrázolását. Az ott egy lebegő pálmafa?
A bevezetés a paleoművészet születését tárgyalja, középpontjában a brit Henry de la Beche vízi lényeket ábrázoló, Duria Antiquior című firkálmányával, mely a könyv szerint a legelső paleoművészeti alkotás. Ez tévedés, mert ezelőtt is voltak próbálkozások “élő” őslények vizuális megjelenítésére, de az igaz, hogy ez volt a legfontosabb korai darab, mely élő állatokat próbált hitelesen, valós környezetükben ábrázolni. Mary Anning kövületgyűjtő munkássága és nehézségei is bemutatásra kerülnek, valamint a szöveg kitér arra is, hogy akkori emberek vallásos világa szinte összeomlott a geológiai és őslénytani felfedezések révén.
Ezek a még csak kialakulóban lévő tudományágak más hatással is voltak: míg az összes többi tudomány, a rohamos technikai és kulturális fejlődések "megfosztották" a népet mitológiáik és képzeletük szörnyeitől, a paleoművészet révén az őslénytan új életre keltette a sárkányokat. Ez nagyon csábítóvá tette a műfajt azoknak, akik csalódtak a mesebeli fantáziateremtmények való világ-béli hiányában.

Az első fejezet pedig pont ezzel foglalkozik, a 19. századi Anglia azon igyekezetével, hogy elhelyezze az őskort és állatait a világról való felfogásában. Egyes képeken a magasztos, leguánszerű Iguanodon az ország uralmát, a körülötte csúszó-mászó kisebb hüllők pedig gyarmataikat képviselték. A tengeri hüllők, kígyónyakú Plesiosaurusok és nyurga, bálnaszerűen vizet lövellő halgyíkok a különböző európai nagyhatalmak tengeri ütközeteit szimbolizálták, legalábbis Lescaze szerint.
Mások egészen eltérő célokra használták az őslényeket. A vallásos ihletésű, drámai katasztrófákat megjelenítő festményeiről híres John Martin szürkületben vonagló, egymást tépő-marcangoló, vízözön előtti szörnyetegekként képzelte el őket, kielégítve a Viktória korabeli közönség groteszk, morbid, kísérteties életképekre való igényét. Az őslények szörnyekként való életre keltése már itt beivódott a köztudatba, amit a J. W. Buel és Thomas Hawkins-féle őrültek is megerősítettek -- előbbi a természet minden jelenségében emberek gyilkolását célzó gonoszságot vélt felfedezni, utóbbi pedig az ősállatokat démoni sátánfajzatoknak titulálta.
A művészek és írók, hogy a letűnt világot minél “istentelenebbnek” állítsák be, mindenféle ocsmány, rémálom-béli bestiákkal, mitikus lényekkel, sárkányokkal, zivatarokkal, villámcsapásokkal, tűztornádókkal népesítették be az akkori rajzokat, festményeket és rézkarcokat. Ezekre a könyv számos kiváló és szemigúvasztó példát mutat, éppúgy, mint a kor visszafogottabb, meghittebb paleoművészetére is. Itt találkozunk a könyv második kihajtható óriásképével, mely mamutot vadászó és elfogyasztó ősember-közösséget ábrázol az orosz paleoművészet korai szakaszából.
Számomra talán ez a könyv legérdekesebb része, és szerencsére ez a szöveg a legrészletesebb is. Az őslénytan ekkor még nagy teret adott az alkotók és tudósok legelvetemültebb agymenéseinek, és a bibliai vagy irodalmi párhuzamok még a józanabb tudományos értekezésekben is megjelentek. Az Iguanodon felfedezője, Gideon Mantell egyik könyvében Frankensteinhez hasonlította magát, amiért őslényeket "támasztott fel". Más kiadványok a Teremtő nagyságát fedezték fel az őshüllők csontjaiban. Persze az ilyen szövegek azt is elősegítették, hogy a tudományos könyveket értékesíteni tudják a javarészt vallásos olvasóközönség köreiben.

Ilyennek képzelte J. W. Buel az ősember találkozását a Plesiosaurusszal.
A blog rendszeres olvasóinak valószínűleg nem titok, hogy ez a két taxon
a valóságban nem találkozott. A Plesiosaurus ugyanis vízben élt.

A második fejezetben az őslények betörnek a szélesebb köztudatba, hála a brit Benjamin Waterhouse Hawkins életnagyságú, a londoni Crystal Palace-ben kiállított szobrainak. Ezek az őslénykutatás “kánonjának” közismert figurái, rengeteg könyvben olvashatni róluk. Azt viszont kevesebben említik, hogy a Crystal Palace dinoszauruszaival Hawkins, valamint tudományos tanácsadója, Richard Owen a mindkettejük által megvetett evolúció-elméletet akarta aláásni. Azáltal, hogy a dinoszauruszokat emlősszerű jellegekkel látták el (pl. vaskos, stabil, függőleges lábak), azt próbálták szemléltetni, hogy már az őskor állatai is voltak olyan “fejlettek”, mint a maiak. Owen szerint ez azt jelentette, hogy semmilyen törzsfejlődés nem történt, ami egy elég csúf félreértelmezése Darwin elméletének.
Érdekes mód, mikor Hawkins New Yorkba utazott, hogy új őslényparkot teremtsen, egyes amerikai vallásosok az evolúcióelmélet pártolásával vádolták őt meg! Hawkins a város akkori korrupt, bandavezér polgármesterét is magára haragította egyik beszólásával, így az szétverette a szobrait, melyeknek darabjai állítólag azóta is a Central Park talajában vannak elásva. A fejezet végigkíséri Hawkins karrierjének és személyes életének további csalódásait is, de vázlatai és festményei révén láthatjuk, milyen lett volna a New York-i kiállítás, ha az őrültek nem avatkoznak közbe.

Más eltérések is voltak aközött, hogy Európában és a tengerentúlon hogy viszonyultak az őslényekhez, melyekből egyre többet fedeztek fel. Míg Angliában a paleontológia komoly tudományággá vált, a nyugati kutatók, élükön Edward Drinker Cope és Othniel Charles Marsh, inkább azon bánkódtak, hogy amcsi tökösségüket nem tudták egy élő Triceratops leölésével szemléltetni. Mégis az Államokban zajlott a legjelentősebb paleoművészeti forradalom, Charles R. Knight festőecsete alatt. A negyedik fejezet az ő művészetéről és a Cope és Marsh közti csontháborúról szól, és remekül szemlélteti a bemutatott személyek különcségeit.
Például, valahányszor Cope felfedezett egy új dinoszauruszt, aznap éjjel azt álmodta, hogy a csontok életre kelnek, és eltiporják őt. A csontháború Marsh elméjét sem kímélte, egy idő után ugyanis a paranoiás öreg felhagyott a tanítással, mert attól félt, hogy diákjai Cope kémei. Választ kapunk Charles Knight egyedi színpalettájára is: nem a romló látása miatt festette őshüllőit fakó, kék-zöld-rózsaszín árnyalatokban, hanem így akarta szemléltetni, hogy minél mélyebbre merülünk a “mély időbe”, annál homályosabb képet nyújt a fosszilis leletanyag. Maga Knight egyébként legtöbb nagyobb művét sosem látta egészében, mivel fokozatosan megvakult, ezért a vászontól vagy faltól centikre festette meg a részleteket. Tehetségét mutatja, hogy képei mégis milyen nagyszerűen összeálltak, jelentőségét pedig az, hogy saját kezűleg szabta meg, az emberek és korai filmek miként gondolnak az őslényekre.

Hasonló kreatív színhasználatról szól a negyedik fejezet, ahol a német Heinrich Harder berlini Aquariumban kiállított, a második világháború során lerombolt, majd a későbbiekben még színpompásabban újraalkotott csempe-”freskói” kerülnek górcső alá. Sajnos a fejezet túlnyomórészt ezekre koncentrál, és Heilmann hagyományos művészete a háttérbe szorul.
A fejezet második fele a dán Gerhard Heilmannról szól. Az igazi őslény-fanatikusoknak itt jó eséllyel forr fel az agyvizük. Heilmann egyrészt nagyon is előretekintő volt -- ősmadarait ragyogó színekben ábrázolta, és ha valaki kíváncsi, hogy honnan is ered az a hagyományos, kék-sárga Archaeopteryx színkombináció, amit millió képen láthattunk, hát tőle (bár ő eredetileg kék-pirosra színezte őket).
Másrészt Heilmannt leginkább kora David Peterseként lehetne jellemezni, csak hatványozva. Egy pökhendi, fontoskodó, gyűlölködő és mély depresszióban szenvedő alak volt, aki csak azért is jobban értett mindenhez, mint a szakavatott tudósok, mert neki biz’  “művész szeme” volt. Rajzkészségét használta, hogy bárminemű előzetes ismeretek nélkül megírja a madarak eredetéről szóló könyvét, melyben hevesen tagadta a dinoszauruszok és madarak közti kapcsolatot. Hazájában kigúnyolták, de mikor a könyvet nyugaton is kiadták (The Origin of Birds címen, 1922-ben), az amerikai kutatók egyből szentírásnak nevezték ki, és fél évszázadon át ez a könyv diktálta a madarak eredetének elfogadott magyarázatát. Szóval ha valaki arra is kíváncsi, miért tartott olyan sokáig, míg a madár-dinoszaurusz rokonság tudományosan elismertté vált, az is Heilmann-nak és az okoskodását elfogadó amerikai kutatóknak köszönhető.
A könyv irdatlan csapást mért az őslénytanra, és szerintem részben neki köszönhető az a több évtizedes "sötét korszak", amely a nyugati dinoszauruszkutatást jellemezte a 20. század közepén, és melynek a madarak és dinoszauruszok közti rokonság további vizsgálata vetett véget a Dinoszaurusz reneszánsz során. Ez hatalmas kár, mert már a 19. század végén számos szerző elfogadta, hogy a madarak dinoszauruszok, de ez a helytálló elmélet valamiért népszerűtlenné vált a következő időszakban.
Lescaze a maga részéről magasztalja Heilmannt, amiért művészetét a tudomány szolgálatába állította, csak épp azt felejti el leírni, hogy ezerszer megcáfolt tézisei milyen kártékonyak is voltak, továbbá, hogy ma az Archaeopteyxet már nem gondoljuk ilyen színesnek. Ilyenkor lett volna hasznos, ha a könyvnek van egy tudós társírója.

Jura időszaki táj Rudolph Zallinger The Age of Reptiles
freskójának előtanulmányán...
A következő fejezet Rudolph Zallinger The Age of Reptiles nevű híres freskója létrejöttét kíséri végig, és korai vázlatokon kívül a kép előtanulmányát is megcsodálhatjuk kihajtható lapjain. Sokan nem tudják, de a széles körben reprodukált tanulmány sokban különbözik a kész képtől (melyről sajnos nincs ábra a könyvben, csak egy pár fekete-fehér fénykép, melyek félkész állapotban mutatják). A freskó igazából visszalépés a tanulmányhoz képest: több állat anatómiája kevésbé kidolgozott, számos szín eltűnik, a kompozíció részletei is másak. De Lescaze magyarázattal szolgál arra is, hogy ez miért lehet. Szerinte Zallinger annyira aggódott a kép festése közben a fronton harcoló honfitársaiért, hogy szándékosan használt kevésbé élénk színeket, így szemléltetve a második világháború komorságát. Ez nekem egy orbitálisan erőltetett belemagyarázásnak hangzik.
... és a kész festményen. A kettő közti különbségek nyilván-
valóak, de vajon a második világháború értük a felelős?

De a fejezet második fele sem szűkölködik az ilyen megkérdőjelezhető észrevételekben. Szerinte a háborús megszállást személyesen megtapasztalt, francia Mathurin Méheut azért festett elvont színű és tudományosan teljesen pontatlan ősállatos képeket, hogy így vigyen életébe egy kis vidámságot. Nem igazán értem az összefüggést. Aki a háborútól messze alkot, komor képet fest, aki közel hozzá, ő pedig vidámat? Egyáltalán mi olyan “komor” a The Age of Reptiles-on? Kevésbé mozgalmas, itt-ott kevésbé színes, és több helyütt részletszegényebb, mint az előtanulmány, de ezt én aligha indokolnám a második világháborúval. Persze nem láthattam Zallinger fejébe, de Lescaze sem.

Érvelése már csak azért is bizarr, mert a következő fejezet, mely Zdenêk Burianról szól, egy annak ellentmondó meglátást tartalmaz. Őrá is kihatott a háború, és Lescaze szerint Burian képei azért olyan borongósak és feszült hangulatúak, mert így akarta kifejezni a hidegháború fenyegetését, a Szovjetunió árnyát és az emberiségre leselkedő, saját kezűleg előidézett, világmegsemmisítő apokalipszist. Nyilván csakis ez járt a cseh festő fejében. Olvasatai enyhén szólva forszírozottak, és ez jellemző az egész könyvre. Továbbá Lescaze szerint a Burian egyik képén látható Allosaurus és Stegosaurus a vitatkozó szüleit jelképezi. Mark Witton a könyvről írt kritikájában reagál erre: tán Burian azért festett ilyen életképeket, mert ezeket gondolta élethűnek, nem pedig mert holmi mögöttes politikai üzenetet vagy személyes sérelmet akart kifejezni.
A fejezetben ezeken kívül főleg Burian ősembereiről, egyedi ecsettechnikáiról és silány fiatalkoráról van szó. Amit nagyon hiányolok, az a későbbi pályájának bemutatása, akár szövegben, akár képeken. Ahhoz képest, hogy Burian a valaha volt egyik legtöbbet alkotott őslényfestő, kései képei alig ismertek, tehát ez remek alkalom lett volna a szemléltetésükre. A könyv megjegyzi ugyan, hogy korai festményei voltak a legjobbak, de nem igazán tér ki a részletekre, és például a Zdenêk Spinarral, Josef Vágnerrel vagy Vratislav Mazákkal való együttműködéséről nem esik szó. Az érdeklődőknek ajánlom John Lavas hosszadalmas Burian életrajzát és tudományos műelemzését a Prehistoric Times magazin 116. és 117. számából, valamint a cikk későbbi kiadásokban megjelent folytatásait.

Neave Parker formás lábú T. rexe, az
állatról készült egyik leghíresebb kép.
A hetedik fejezet két brit paleoművészt, a saját állítása szerint kutyák szellemeit látni képes egykori hadi fényképészt, Neave Parkert és a japán fametszetek stílusában festő Maurice Wilsont mutatja be, nagyon röviden. Hogy mennyire röviden? A 20 oldalas fejezetből 16-on vannak képek, a két művészről szóló szöveg mindössze másfél oldalt tesz ki, és a maradék két oldal lényegében üres, nagy fehérség. Ide nem fért volna el valami szöveg vagy még több kép? Kötve hiszem, hogy Parker és Wilson teljes életművéről ne lehetett volna többet írni. Nagy csalódás, nagy hiányosság. Az író viszont rámutat legalább a kettejük közti fontosabb eltérésekre. Parker képei szinte fotografikus hatásúak, egyik-másik kompozíciója olyan "esetleges", mintha egy fénykép lenne. Wilson munkái stilizáltabbak, és Lescaze szerint nagyon mókásak.

A nyolcadik, egyben utolsó teljes hosszúságú fejezet a paleoművészet nyugati diskurzusában teljesen ismeretlennek számító témát, a szovjet őslényfestészetet és -szobrászatot mutatja be. A 20. század eleji Vaszelij Alexejevics Vatyagin például eleinte fekete-fehérben alkotott, mert nem akart spekulációba bocsátkozni az ősállatok színéről. Egyéb alkotók is bemutatásra kerülnek, de a legtöbb figyelmet Vatyagin mester tanítóvá lett tanítványa, Konsztantyin Konsztantyinovics Fljorov kapja, egy különc és nem kicsit nárcisztikus önjelölt zseni, aki hagyományos paleoművészetét a későbbiekben absztraktra váltotta, és rikító színes, torz teremtményekkel, valamint merész kompozíciókkal népesítette be alkotásait, fityiszt mutatva a tudományos pontosságnak. Fljorov egyébként egy kalap alá vette magát Knighttal és Buriannal, és egyes kollégái -- főleg a könyv címlapján szereplő Inostranceviát megfestett Alexej Petrovics Bisztrov -- iránti ellenérzéseit nagyon nyíltan kifejtette.
Számos képen csodálhatjuk meg a moszkvai Orlov Őslénytani Múzeum díszeit, a hatalmas terrakotta csempe domborművet az élet fájáról, mely végigvezeti az evolúciót napjainkig, továbbá (kihajtható oldalakon) a késő kréta kori Góbi sivatag panorámáját meseszerű, szinte szürreális színekben prezentáló óriásfreskót. Nagyszerű, hogy a könyv révén ezek a remekművek nyugaton is közönséget kaptak.

Fljorov szabadosan bánt a színekkel és a dinoszaurusz anatómiával.
A zárófejezet ismét két témából áll. A 2014-ben elhunyt Ely Kish főbb munkáit a '70-es, '80-as, '90-es években alkotta, és rajtuk keresztül a szerző azt szemlélteti, hogy a paleoművészet az "aranykora" után is megőrizte azt a képességet, hogy a fejlődő világ aktualitásaira reflektáljon. Kish hírhedten szikár, csont és bőr őslényein, valamit a számos képén megjelenő természeti katasztrófákon Lescaze a modern klímaváltozásra figyelmeztető üzenetet vél felfedezni. Ez helytálló meglátás is lenne, csakhogy, amint azt Mark Witton is megjegyezte, Kish minden állatot csont soványra festett, nem csak a haldoklókat. Ez volt az ő stílusa, a ‘80-as évek táján elterjedt “zsugorfóliázott” stílus egy szélsőséges változata, és nem feltétlen társadalmi-természeti problémákra gondolt, mikor ilyenre festette alanyait. Az azonban tény, hogy Kish számos festménye kísértetiesen nyomasztóan szemlélteti a szenvedő állatok, természeti katasztrófák és a kihalások nyers sivárságát.
Ely Kish bemutatása mégis kissé furcsa választásnak tűnik. Ugyan a 20. század második felének jelentőségteljes alkotója volt, hol maradnak a legnagyobbak, azok, akik a leginkább meghatározták a paleoművészet és az őslénytan fejlődését? Greg Paul, Bob Bakker, Doug Henderson, Mark Hallett, hogy csak néhányat említsek. Furcsa mód egyikükről sem esik szó, említésszinten sem. Kihagyásukkal a könyv hiányos képet fest a Dinoszaurusz reneszánsz során kibontakozó "új" paleoművészet kezdeteiről.

Ezen túl a fejezet egy erőteljes védőbeszéd is a paleoművészet legitimitása mellett. Már-már megkönnyezik az ember… igen, végre valaki felszólal a “műfaj” érdekében, melyet a legtöbb műelemző pusztán gyerekeknek való hülyeségnek tart. Lescaze helyesen rámutat a paleoművészetet övező előítéletekre. A dinoszauruszokat sokan gyermeki érdeklődésnek tekintik, és az őket ábrázoló képeket, bármilyen művésziek is legyenek, elítélik, míg a mai állatokat bemutató képeket magasztalják. Ez szégyenletes, álszent ítélkezés, és már csak azért is szükség van az ilyen könyvekre, hogy ezt feloszlassuk.
Ugyanakkor Lescaze klasszikus paleoművészet melletti védőbeszéde hamar átmegy a modern paleoművészet szidalmazásába. Közel olyan szűk látókörűen ítéli el a digitális és a tudományos élethűségre törekvő műveket, mint azok a műelemzők, akiket az előbb még támadott. Tény, hogy rengeteg a kommersz tucatszemét a mai paleoművészeti darabok közt. De ez mindig is így volt, sőt, a könyv korábbi részei nem ítélték el sem a cégek felkérésére készült, sem a plagizált műveket. Az is tény, hogy sokan a Photoshop vagy más alkalmazások tökéletes ismerete nélkül állnak neki dinókat firkálni, és az eredmények sok esetben borzasztóak.
Másfelől be kell látni, hogy az igények és a paleoművészet “művelése” ma már egészen másak, mint anno. Lehet, hogy Greg Paul őslényei nem a legművészibbek (csak példaképp említem Pault, a könyv nem nevez meg személyeket), de mégis olyan forradalmi előrelépést mutattak a korábbi alkotásokhoz képest, melyek versenyképessé tették őket a szakma javával szemben. Észben kell tartani, hogy számos kép ma is felkérésre készül, és a paleoművészek nem mindig élveznek nagy művészi szabadságot. Másrészt, hála Paul nemzedékének, a ‘80-as években kiteljesedő Dinoszaurusz reneszánsz olyasmit is fel tudott mutatni, amit az azelőtti paleoművészet alig: nyíltabb, de erőteljesebb tudományos gondolkodást és a precizitás felértékelődését. Nem akarok vádolgatni, de nekem a szövegből az jött le, hogy Lescaze sem mentes az elfogultságtól, erősen felmagasztalja a "régimódi" paleoművészetet.
Ahogy már írtam, a paleoművészet egyszerre művészet és tudomány. Nem szabadna leszólni a pontosságra törekvő képeket, csak mert nem elég “esztétikusak”. Ez főleg manapság aktuális, mikor akkora nagy a szakadék a tudományosan tájékozottabb és a csak tömegmédiát fogyasztó emberek ismeretei között. Ma szükség van a pontosságra, hogy a dinoszauruszokról és más őslényekről szerzett legfrissebb információk, elméletek a paleoművészet révén eljussanak az átlagemberekhez, és ne a filmekben meg gyatra gyerek-képeskönyvekben látható szörnyszülöttek határozzák meg a róluk való képünket. Azoknak is megvan a legitimitásuk, de csak mint történelmi, kulturális kuriózumok.
Még hogy a modern paleoművészet lelketlen és kreativitás mentes… találkozott az író kisasszony a fent említett, újabb könyvek bármelyikével? Mert mindegyikben találni példát, mely megcáfolja panaszait. Az All Yesterdays “mozgalom” alkotásai (bár kétségkívül olykor túlzásokba estek) remek példák arra, hogy a szakma ma is képes különféle jelenségekre reflektálni és reagálni, elgondolkodtatni a nézőt. Csak épp nem tágabb filozófiai vagy világháborús eszmékre reagál, hanem önmagára, a természettudományra és az őslénytant övező sztereotípiákra. Számos művészi kép születik, és ha odafigyelünk, hogy alkotóik mit akartak velük kifejezni (nem pedig magunk próbálunk a fejükbe látni), nemcsak vizuális élvezetet nyerünk, hanem az ismereteink is gyarapszanak. Erre képes a paleoművészet, ha minden alkotóeleme együttműködik, a művészi és a tudományos.

Csak egy példa a mai paleoművészet szépségére és pontosságára John Conway számos alkotása
közül. Ez a kép netán "lelketlen" és "művi" volna, csak mert digitális eljárással készült?
(a kép megtekinthető az első Dinosaur Art-ban is)
Na, ezért kellett volna ide egy társíró, aki jobban képben van a dolgokkal. Értelemszerűen a legjobban azokat érdekli a paleoművészet, akiket maga az őslénytan is izgat. Itt viszont igen súlyosan elvérzik a könyv. Kínos hibái közt van az, hogy nemcsak ragaszkodik az olyan, ma már elvetett kifejezésekhez, mint az “emlősszerű hüllő” vagy az angol köznyelvben használatos “pterodactyl” (helyesebb lett volna a "pterosaur"), hanem például a Dimetrodont, az Edaphosaurust, de még a Cynognathust is dinoszauruszoknak nevezi, nem is egyszer (ezek az emlősök őseinek rokonai, csak annyira számítanak dinoszaurusznak, mint egy kutya krokodilnak). Keveri a Tyrannosaurust a Tarbosaurusszal (jó, vannak, akik szerint a két állat egy nemzetségbe tartozik), a dinoszauruszok uralmát mindössze 75 millió évben állapítja meg (inkább másfélszer vagy kétszer ennyi, attól függően, hogy a triász időszak elejétől vagy végétől számítjuk), az egyik képaláírásban pedig le-Plesiosaurus-oz egy csapat pteroszauruszt.
Kicsit vicces, hogy pont abban a szövegrészben, melyben leszögezi, hogy a könyv nem egy tudományos kötet, tájékozottságát azzal példázza, hogy egybeveszi az Apatosaurust és Brontosaurust. Ez tényleg egy elfogadott nézet volt több mint száz éven át, de egy 2015-ös tanulmány óta már vitatott, hogy a két állat egy nemzetségbe tartozott-e, vagyis az író választhatott volna jobb példát. Azt mindenesetre elismeri, hogy aki tudományos tényeket keres, az csalódni fog, mert ez a kiadvány nem arról szól. Ám ettől még ellenőrizhették volna, hogy amikor tudományos tényeket említenek, nem írnak-e ostobaságokat. Őszintén szólva a könyvet olvasva nekem az sem mindig volt tiszta, hogy az író elfogadta-e, hogy a madarak is dinoszauruszoknak számítanak, mert annyira dicsérte Heilmann ellentmondásos munkásságát, és többször írt a dinoszauruszok végleges kihalásáról. Furcsa mód a könyv leges legvégén megjegyzi, hogy 2017 elején borostyánban megőrződött tollas dinoszaurusz farokdarabot találtak. Tehát képben is van a felfedezésekkel meg nem is?

Sajnos egyéb figyelmetlenségek is vannak. A 112. oldal első mondata hiányzik. A következő sorban nincsenek szóközök, ezért minden szó egy szinte kiolvashatatlan masszává zsúfolódott. A hiányzó mondat pedig megjelenik a 114. oldal tetején, egy másik mondat kellős közepén!
Az ilyen furcsa bakik mellett értetlenkedek a könyv szándékos dizájn-ötletei miatt is. Néhány kétoldalas kép a teljes lapot betölti, de némelyik le van kicsinyítve, így az oldalak szélén van egy üresen maradt szegély. Itt-ott nagyméretű képek le vannak zsugorítva a lap közepére vagy aljára, de más, részletszegény (és néha elég gyatrán megrajzolt) képek két teljes oldalon díszlenek. Ami a legérthetetlenebb, néhány többoldalas kép úgy lett elválasztva, hogy a két fél közé ékelték a szöveget, azaz a teljes kép csak úgy látható, ha a közbülső lapokat merőlegesen felállítjuk. Sok esetben a képek nincsenek egy oldalon a róluk szóló szöveggel, és nincs mindig feltüntetve, hogy melyik oldalon kéne keresni őket. Néhány esetben viszont fel van, ami eléggé következetlen.
És ez már kekeckedés lehet, de számomra az is negatívum, hogy bizonyos képek többször is előfordulnak a könyvben. A szélesebb, csak sok oldalra elférő freskók és muráliák esetében nem zavar, hogy kisebb, de egységesebb változatban is kinyomtatták őket. Ez hasznos. Az is jó, hogy a moszkvai dombormű aprólékos kidolgozását több képen megcsodálhatjuk. Máshol viszont egész oldalakra kinagyítottak részeket olyan képekből, melyeknek részletei már eleve tökéletesen kivehetőek. Nem lett volna jobb, ha inkább újabb képeket tesznek ezek helyére, vagy esetleg lefaragnak pár oldalt a könyv terjedelméből? (De.)

"Az élet fája".
Ám továbbra is kitartok amellett, hogy a legnagyobb hibának a könyv információ-szegénységét tartom. Mire is értem ezt? Hiszen rengeteg érdekes tudásanyaggal szolgál a paleoművészet művészeti-társadalmi-személyes oldaláról. Ez így van, de hasonlítsuk össze John Lavas már említett Burian életrajzát azzal a pár oldalnyi szösszenettel, amit itt olvashatunk. A művész életének jelentős része nem kerül kitárgyalásra, a művészetét és személyét alakító kontextus hiányos. Sokat tanultam a könyvből és a benne szereplő személyekről, de vajon mennyivel többet tanulhattam volna még?
Sőt, egyes alkotásokról olyanokat is tudok, amiket a könyv nem említ. Például, azt leírja, hogy Charles Knight Agathaumast ábrázoló képéhez a művész előbb egy szobrot eszkábált, majd arról másolta le a fény-árnyék hatásokat a vászonra. De azt nem írja, hogy magának az állatnak a kinézetét voltaképp Knight “álmodta meg”, mert olyan kevés kövület állt rendelkezésére. A kép fantáziamunka, és ma már kétségbe vonják, hogy az Agathaumas nemzetség létezett-e, vagy ugyanaz volt, mint a Triceratops. Nem érdekes, nem vág a témába, nem növeli a tudásunk? De. Benne van a könyvben? Nincs. Sokadjára ismétlem, kellett volna egy társíró. Lehetett volna egy tudós, de akár Allen Debust is felkérhették volna, ő úgyis a kisujjából rázza ki ezt a témát.
Lescaze ennél fontosabbnak tartotta különféle narratíváinak felállítását és meglátásai ismételgetését. Minden alkotó munkásságában párhuzamokat, allegóriákat, ellentmondásokat vagy mögöttes mondanivalókat keres, és minden fejezetre ráerőltet valami végkövetkeztetést, ami gyakorta figyelembe sem vesz vagy erősen elferdít fontos tényeket. Arra nem gondolt, hogy "egy szivar néha csak egy szivar"?
Erre az írásmód is rátesz egy lapáttal. Persze ez erősen szubjektív vélemény, és másnak talán pont ez fog tetszeni a könyvben. Képzeljük el, miképp fogalmaz egy sztereotip műelemző. Mindenféle flancos, faramuci kifejezéssel, túlmagyarázással, melléknevek sokaságával, melyek felét szótár nélkül nem is értenénk. Itt is ezt kapjuk. Szeretem, ha a szövegnek, amit olvasok, van “íze” és nem száraz, gépies az egész. Konkrétan ezt a cikket is ilyenre írtam. Tehát nem támadni akarom Lescaze írásstílusát, csak úgy érzem, hogy sok mindent túldramatizál. A szépművészet egyfajta “romantikus” értelmezését hajszolja, és olykor többször leírja ugyanazt a meglátást, csak épp más szavakkal. Ez önmagában nem is gond, ám ha ebből a cifra írásmódból visszavett volna, jóval több tényszerű infó elfért volna a szövegben. És a szöveg még így sem sok: ha a képeket kivennénk a könyvből, a teljes mondanivaló elférne egy rövidke füzetben. De a szinte teljesen üresen hagyott lapokra ez továbbra sem ad magyarázatot.

Ha leesne a polcról, a keletkező krátert a Yucatán félsziget is
megirigyelné, akkora ez a könyv.
Összességében, ajánlom a könyvet? Abszolút, már csak a képekért is. Sajnos egyik-másik művész galériája nem olyan változatos, mint szerettem volna (például Buriané), de ilyen minőségben sehol máshol nem jutok hozzá a bemutatott alkotásokhoz, csak ha magam keresem fel őket a nagyvilágban. Az olvasmány érdekes, leköti az embert, bár rövidke és nem szabad minden következtetését készpénznek vennünk. Annak ajánlom a leginkább, aki vagy már eleve képben van a paleoművészet alapjaival, vagy kész arra, hogy ezután más könyveket, cikkeket is felkutasson, hogy kiegészítse a könyv néhol szegényes ismeretanyagát. És persze annak, aki tud angolul, franciául vagy spanyolul, ugyanis ezeken a nyelveken jelent meg.

Megéri-e az árát? A szöveg talán nem, de a képek igen, és ne feledjük, jó nagy kötetről van szó: kb 290 oldalnyi, 4 centi vastag, 37 centi magas, 28,5 centi széles, 3 kilónyi papír. Az ilyen nem olcsó, bármiről is szóljon. Én leárazva vettem, és megértem, ha mást eltántorít az árcédula, bár legalább a használt példányok olcsóbbak. Arra ügyeljünk, hogy gyártási hibák előfordulhatnak. Bár az én példányomon rajta volt a védőfólia, tehát senki nem nyúlkapiszkálhatott bele, pár oldal mégis fel van karcolva, ami (gondolom) még a nyomdában történhetett.

Az őskor, ahogy J. W. Buel látta a 19. század végén. Szerintem
az átlagember még ma is valami ilyennek gondolja.
A Paleoart: Visions of the Prehistoric Past pár közhellyel összefoglalva egy hiánypótló, ambiciózus, de nem tökéletes könyv. Ám nem lenne fair csak ennyivel jellemezni, mert különleges darabnak számít. Ha az őslénytan területén tett tárgyi tévedéseitől eltekintünk, és pusztán a témakezelését nézzük, vagyis a paleoművészet személyes, kulturális és történelmi oldalának megvitatását, itt is megvannak hiányosságai. Több meglátása erősen vitatható. Számos tekintetben mégis megemelte a lécet a paleoművészettel foglalkozó további kiadványok számára. Eddig a legközelebb ez áll ahhoz a fantáziakönyvhöz, amit kisebb koromban meg szerettem volna kapni. Remélem, hogy lesz még olyan mű, ami még közelebb van hozzá, de addig is ezt nagy becsben kell tartani.



Források:
Ősvilágunk képekben: az előítéletek hatalma esszé: Stephen Jay Gould: Az élet könyve, Officina Nova kiadó, 1997 (a könyv második, 2001-es angol kiadása digitálisan kikölcsönözhető innen: https://archive.org/details/bookoflife00goul)
A dinoszauruszkutatás történetéről és "sötét korszakáról": Darren Naish: The Great Dinosaur Discoveries, University of California Press, 2009
A dinoszaurusz-madár kapcsolat korai elfogadottságáról: Othniel Charles Marsh: "Introduction and Succession of Vertebrate Life in America" (The Popular Times Monthly magazin 1878 márciusi száma)
Archaeopteryx színérőlhttps://en.wikipedia.org/wiki/Archaeopteryx#Colouration
Mark Witton kritikája a könyvről: https://palaeo-electronica.org/content/2017/2031-review-paleoart
Greg Paul véleménye Burianról: http://www.hmag.gla.ac.uk/dinosoc/vol3-3/3-3-11.html
Részletesebb Burian életrajz: https://hu.wikipedia.org/wiki/Zden%C4%9Bk_Burian
John Lavas: „Zdenêk Burian and the Golden Age of Paleoart, Part 1” (Prehistoric Times magazin 116. száma, 2016)
John Lavas: „Zdenêk Burian and the Golden Age of Paleoart, Part 2” (Prehistoric Times magazin 117. száma, 2016)
A dinoszauruszok régi megjelenítéséről: Donald F. Glut: Jurassic Classics: A Collection of Saurian Essays and Mesozoic Musings, McFarland Publishing, 2000 (https://archive.org/details/jurassicclassics00dona)
Knight Agathaumas képéről: https://en.wikipedia.org/wiki/Agathaumas#Knight's_restoration
A Brontosaurus és Apatosaurus különválasztásáról: https://en.wikipedia.org/wiki/Brontosaurus#Classification és https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4393826/
A borostyánban megőrződött dinoszauruszfarokról: https://www.bbc.com/news/science-environment-38224564

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése