A Pteroszauroszok mégis szokszínűek maradtak a kréta végéig

Két Afrikai foszfátbányából került elő mintegy 7 különböző Pteroszaurusz faj fosszíliája három különböző családból, ami azt mutatja, hogy a régebbi nézetekkel ellentétben képesek voltak felvenni a versenyt a madarakkal.

Krétakori Marokkói életkép: egy Thethydraco éppen egy sokkal kisebb Alcione zsákmányát próbálja elvenni, miközben egy Phostphatodraco egy Barbarodactylus-okból és Simurgia-kból álló csoportot zaklat. A háttérben egy, a lelőhelyről már régebben ismert Mosasauria úszik. Joschua Knüppe festménye. 

Régebbi kutatások azt sugallták, hogy a Kréta kor utolsó 50 millió évében nagyon lecsökkent a Pteroszauszok diverzitása. Azt feltételezték, hogy talán a madarakkal való versengésben maradtak alul, de újabb felfedezések arra utalnak, hogy ez közel sem így történt.

Több mint 200 lelet került elő, a kis csonttöredékektől a részleges csontvázakig. Egy Marokkói lelőhely a legnagyobb számú Pteruszaurusz maradványt képviseli a maga idejéből. Ezek közül egy Pteranodontia, három Nyctosauria és szintén három Azhdarchid leleteit sikerült beazonosítani, amely igen csak megingatta azt a korábbi nézetet, hogy már csak Azhdarchidák képviseltették magukat a Kréta legvégén.

Az egyetlen Pteranodontia a Tethydraco regalis csak néhány végtagcsontból ismert, ezek alapján körülbelül 5 méteres szárnyfesztávolsága lehetett. A nála sokkal kisebb Nyctosauriának, az Alcione elanius-nak csak 2 méteres szárnyfesztávolsága volt. Viszonylag rövid, robusztus szárnyai voltak ami arra utal, hogy vagy sokat csapkodó repülő volt, vagy talán a jégmadarkhoz hasonlóan vadászott, becsapódva a vízbe. A példányok között van egy kis változatosság ezért Longrich és kollégái meg is említik, hogy talán több, egymáshoz közeli rokonságban álló különböző fajokról lehet szó.

Egy közeli rokon Nyctosauria, a Simurghia robusta, ugyan csak egy felkarcsontból ismert, mégis ez alapján 4 méteres szárnyfesztávolsága lehetett.

Barbarodactylus grandis, 5 méteres szárnyfesztávolságával legnagyobb a három Nyctosauria közül, az Alcione-hez hasonlóan megrövidült szárnyai voltak, de az óriás Brazil 'Nyctosaurusus' lamegoi-hoz áll legközelebbi rokonságban

Az utolsó három Pteroszauruszok mind Azdarchidák. Régebben ezt a családot tartották az egyetlennek amely még élt a kihalási esemény idejében. Az egyikük Phostphatodraco mauritanius már régebb óta ismert faj, csupán újabb leletei kerültek elő ennek a 6 méteres szárnyfesztávolságú állatnak. A másik két faj egyenlőre még név nélkül maradt, de a kutatás szerint különböznek a Phostphatodraco-tól és egymástól is. Az egyik mely egyetlen egy nyakcsigolya alapján ismert, a Quetzalcoatlus-hoz hasonló lehetett, csupán kisebb (kb 3,5 méteres szárnyfesztávolsággal). Az utolsó "Sidi Chennane Azhdarchid" becenévre hallgató állat egy igazi óriás, 9 méteres szárnyfesztávolsággal. A singcsont nagyon karcsú és leginkább a hasonló méretű Arambourgiania-éhoz hasonlítható.

Azonban nem ez volt az első jel arra, hogy a kisebb méretű Pteroszauruszok és a madarak képesek voltak többé kevésbé békésen együtt élni. A nemrégiben felfedezett Hornby szigeti Azhdarchid egy alig macska méretű rokona a jól ismert Quetzalcoatlusnak. Ez az alig 1 méteres szárnyfesztávolságú állat, igaz, hogy csak apróbb csonttöredékekből ismert mégis egy nagy felfedezésnek számít, hiszen élőhelyét hasonló méretük korai madarakkal osztotta meg. Igaz, hogy az állat a csontok vizsgálata alapján ugyan még nem volt teljesen kifejlett, de már elég közel állt hozzá.

A kisméretű Pteroszauruszok és a madarak talán több faj által alkotott kolóniákban élhettek, mint egyes mai madarak. Mark Witton festménye

Az európai leletek között is vannak arra utaló jelek, hogy a Pteroszauruszok mégis képesek voltak felvenni a versenyt a madarakkal. Az egykori Hátszeg szigetről előkerült fosszíliák alapján az Eurazhdarcho-n és a Hatzegopteryxen kívül volt még egy harmadik "rövid-nyakú" Azhdrachid is (bár a Hatzegopteryxnek sem volt kimondottan hosszú nyaka) amely körülbelül 3 méteres szárnyfesztávolságú lehetett, bár ezt a különböző arányok és a hiányos leletek miatt nehéz pontosan megállapítani.

Az Észak-Amerikai Hell creek formációból is előkerült egy még nem publikált Nyctosauria, így bizonyítva, hogy nem csak izoláltan Afrikában maradtak fenn ezek a csoportok.

Érdekes belegondolni, hogy ez a felfedezés talán azt is jelentheti, hogy a ragadozó Thalassodromidok, vagy a gyümölcsevő Tapejaridok is fennmaradhattak a Kréta végéig. Egy másik túlélő csoportot egy apró erdei Pteroszaurrusz a Piksi barbarulna képviselheti, amely tíz millió évvel a kihalási esemény előtt élt, és távolabbi rokona a Pteranodontiáknak és Nyctosauriáknak.

A Tapejaridok, a Magyar, Ajkai lelőhely tanulsága szeint legalább 84 millió évvel ezelőttig fennmaradtak, de itt a Csehbánya formációban is legalább két Pteroszaurusz faj élt, az előbb említett Tapejarid, Bakonydraco galazi (melynél érdekes módon medulláris csontszövetet is találtak ami az első ilyen jellegű felfedezés Pteroszauruszoknál), és egy másik, feltételezhetően kisebb még egyenlőre név nélküli faj

Tehát miért is gondolták, hogy a Pteroszauruszok számottevő része kihalt a Maastichti időszakra?
A válasz abban rejlik, hogy a Pteroszauruszok csontjai olyan szinten könnyűvé és üregessé váltak, hogy egyszerűen szinte lehetetlenné tették a fosszilizálódást. Továbbá fennáll a Signor-Lipps-hatás is amely szerint egy egyed fosszilizálódására nagyon kis esély van, tehát egy csoport kihalása valószínűleg sokszor később történt mint ahogyan azt a fosszilis rekord mutatja.

Alcione elanius, egy kistermetű Nyctosauria: Joschua Knüppe

Az eddigi leletek talán csak a jéghegy csúcsát jelentik a tudósok szerint. Talán a későbbiekben sikerül más csoportok fennmaradásának bizonyítékait is feltárni.

Forrás:
New Pterosaur Species from the Hell Creek Formation
Late Maastrichtian pterosaurs from North Africa and mass extinction of Pterosauria at the Cretaceous-Paleogene boundary
Pteros
Pterosaurs maintained high diversity until the end