Gondolom a paleo-média mindenféle cikkeinek (könyvek, filmek, dokumentumfilmek, stb) köszönhetően, nem kell túlságosan belebonyolódnom abba, hogy mik azok a "gyilokmadarakként" is ismert Phorusrhacidae-ák. A legismertebb nevek közülük a Titanis, a Phorusrhacos, a Kelenken, az Andalgalornis, valamint a Brontornis. Ezek a Cariamiformes-ként ismert rendbe tartoztak, közeli rokonai a modern kígyászdarvaknak.
Csak érdekességnek...
A nem-madár dinoszauruszok kihalása után, világszerte megjelent a különböző madár-dinoszaurusz csoportokon belül egy tipikus alaptestfelépítés:
-Többnyire 100 kiló feletti tömeg, melyhez a szárnyak zsugorodása, ezzel a repülés elvesztése párosult.
-Hosszú, vaskos lábszárak, a mai futómadarakét messze felülmúló izomtömeggel és erősen felépített metatarsal (lábfej) csontokkal, melyek a csüdet alkották.
-Hatalmas fej, vaskos csőrrel, mely vastag izomkötegekkel átszőtt nyakon ült.
Példával szemléltetve:
Amíg a Gastornithidae-ákhoz tartozó amerikai Gastornis giganteus (tudjátok, olyasmi mint az a pirosfejű, lózabáló, horrorisztikusan rikácsoló dög a Walking with Beasts-ből) csontjain végzett kalcium-izotópos vizsgálatok alapján egy magasan specializálódott termésroppantó növényevő volt, addig a fölé 1 méterrel tornyosuló Dromornithidae-ákhoz tartozó ausztrál Dromornis stirtoni inkább egy generalista, a környezetében minden ehetőt elfogyasztó "omnivora" vagyis mindenevő lehetett. Érdekes, hogy kettejük közül a Gastornisnak voltak hajlott, hegyes karmai, míg a Dromornisnak pataszerű körmei. Modern madarakból kiindulva annyira ez nem meglepő, hisz a futómadaraknak is van védekezésül hegyes karmaik. De a Gastornisnak azokban az időkben mi ellen volt szüksége hegyes karmokra? Mindenesetre...
A két, egymással távoli rokon madár érdekes módon szinte ugyanúgy néztek ki, köszönhetően a konvergens evolúciónak, viszont ugyanaz a testfelépítés szemlátomást alkalmasnak bizonyult eltérő életmódokhoz.
Egyikük sem gyilokmadár, mégis tökéletes példái a konvergens evolúciónak. Balra egy növényevő Gastornis, jobbra egy mindenevő Dromornis.
A nagyfejű, röpképtelen óriásmadarak közt a ragadozást a legprofesszionálisabb szintre emelt képviselők a Dél-Amerikában kialakult Phorusrhacidae-ák voltak, melyek kontinens szerte mindenféle méretben megtalálhatók voltak; valószínűleg eltérő prédára szakosodva, akárcsak modern ragadozóink. Legjobb tudomásom szerint csontjaikon kívül többet nem találtak, s azok is eléggé töredékesek. Na hát most az újonnan felfedezett faj nem ilyen.
A Pliocéni rétegekből felfedezett új gyilokmadarat Llallawavis scagliai-nak nevezték el. Az új faj kicsivel volt magasabb, mint 1 méter és nagyjából 3,5 millió évvel ezelőtt élt. Segítségével kiderülhet, hogy mennyivel is volt ez a család sokszínűbb, mint ahogy azt a tudósok korábban gondolhatták. Ez a valaha felfedezett egyik legteljesebb gyilokmadár, csaknem a csontváz 90%-a előkerült! És ha ez még nem lenne elég, az állat anatómiájából olyan fontos tulajdonságok is megmaradtak, mint a hallószervi régiók a koponyán, a teljes légcső, a madarakra oly jellemző alsó gégefő, a fókuszálást elősegítő szklerotikus gyűrűk a szem körül, valamint a teljes szájpadlás. Mindezek által most már tisztább képet lehet kapni arról, hogy ezek a madár-dinoszauruszok hogyan kerültek interakcióba a saját környezetükkel, illetve a speciális érzékszervi tulajdonságaikról is többet meglehet tudni.
A csontvázrajz a légcsővel és szklerotikus gyűrűvel.
Az új faj alapján "A hallóképességük az átlagon aluli volt a mai madarak által nyújtott átlaghoz képest!", mondta Federico Degrange, a leírás egyik vezető szerzője. Ez talán azt jelenti, hogy a Llallawavis egy keskeny, alacsony tartományban vokalizált, feltehetőleg fajon belüli akusztikus kommunikációra használta hallását, illetve préda felkutatásra. Ez az első alkalom, hogy képesek lehetnek pontos rekonstrukciót alkotni egy gyilokmadár hallószerveiről, mely segíthet megmagyarázni az ökológiában betöltött pontos szerepüket, plusz az evolúciójukat ezeknek a lenyűgöző madaraknak.
Érdekes, hogy korábban már Larry Witmer is felvetette a gyilokmadarak akusztikus kommunikációra történő esetleges képességét, amikor megvizsgálta egy Andalgalornis koponyáját. A csőr belsejében egy jókora üreg volt, mely a súlycsökkentés mellett valószínűleg a kelepelésben is segíthetett.
Érdekes, hogy sok mai madárhoz hasonlóan nincs válaszcsont az antorbital fenestra és az orbit között. Ami azért is furcsa, mert az olyan madaraknak, mint a varjak koponyáján ezt a válaszcsontot még mindig megtalálhatjuk.
A legtöbb robosztus felépítésű gyilokmadárhoz képest a Llallawavis meglepően karcsú, nyurga lábakkal rendelkezett, melyekről elképzelhető, hogy a gyors futásban segítettek az állatnak. Szintén érdekes, hogy noha ez korábban csak spekuláció volt, ám a Llallawavis lábujjcsontja alapján sok gyilokmadár tényleg rendelkezhetett Deinonychosauria-szerű "gyilokkarommal" a második lábujjakon, akárcsak modern rokonuk, a kígyászdaru vagy a jóval távolabbi rokon kazuár. Anno, még a Primevalban szereplő Titanis-ok lábán is láthattunk gyilokkarmokat. Szóval....ja. A rengetek (direkt) pontatlanság mellett azért volt egy pár spekulációja a sorozatnak, mely idővel beigazolódott.
Primeval Titanis-ok a "gyilokkarommal".
Amúgy, ha az Austroraptor cabazai-ból, valamint a modern madarakból indulunk ki, akkor az olyan hosszú csőrű, hosszú lábú, nyurga gyilokmadarak, mint a Kelenken guillermoi vagy a Llallawavis nem feltétlenül voltak olyan vágtázó, minden prédát lerohanó hiperhúsevők, hanem talán ők lehettek a család gázlómadarai, ezzel mégváltozatosabbá téve adaptálódás terén a csoportot. De ezt csak úgy megjegyeztem...
H. Santiago Druetta paleorekonstrukciója.
FORRÁS:
Eredeti cikk
Eredeti cikk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése